Már a Sufniban vannak

Beszélgetés Máté Gáborral

 – Három játszóhelye van immár a Katona József Színháznak: közepes, kisebb, még kisebb. A decemberben nyílt Sufni hogyan jött létre?

– Már a Kamra születését is (részben) az indokolta, hogy a társulatban vannak felhasználatlan színészi energiák, itt-ott esetleg elégedetlenség is, mindenesetre igény a több munkára, újabb feladatokra. S mivel a két játszóhely működtetésén túl is maradtak szabad színészi kapacitások, Zsámbéki Gábor kitalálta, hogy nézzünk újabb helyiség után. Feltérképeztük az épületeket, és a Petőfi Sándor utcai pincében találtunk valamennyi teret. Ide aztán Nagy Bálint építész stúdiója megtervezte ezt az apró játszóhelyet, ahol körülbelül negyven néző előtt tarthatunk előadásokat. Ha kis térigényű a színpadkép – mint az eddigi két bemutatónál, a Lesz vigasz és a Túlélési gyakorlatok esetében –, akkor ötvennél több ember is befér. A műsortervet nem gondoltuk ki előre, úgy képzeljük, hogy itt öntevékeny vállalkozások kaphatnak lehetőséget. Egyelőre nem tolonganak a jelentkezők, ami érthető is, hiszen az utóbbi néhány hónapban a társulat zöme – több tucat színész – Spiró György Koccanásának színrevitelére készült (nagy élvezettel). A Spiró-premier után szintén egy sokszereplős darab, az Ivanov próbáiba fogtunk bele Ascher Tamással – ha erre is kíváncsi: én Sabelszkijt játszom benne –, de azért a Sufni felavatására mégis sort kerítettünk. (Pedig közben a Kamrában is munka folyt, illetve folyik: a Fekete tej után a Csongor és Tünde következik.) A Lesz vigasz úgy jött, hogy a színészek beadtak ötleteket. Az egyik papíron az állt, hogy mai magyar költők verseit mondani volna jó. Magam is úgy gondolom, hogy a kortárs költészet fontos, és talán lesz kedvük az embereknek nyugodt, békés estén verset hallgatni egy családias pincében. (A dolog fontosságába vetett hitemet azóta kissé gyengítették a közönségszervezők tapasztalatai. Megkerestek középiskolás magyartanárokat, s akadtak köztük olyanok, akik azt válaszolták: kortárs költők? Ugyan, kit érdekelnek?) No de visszatérve azt est születésére: Bán Zoltán András megszerkesztette az előadás anyagát, magam pedig – hogy megrendeztem, azt azért nem mondanám – felügyeltem az elkészültét. Miután Tandori Dezső írt nekünk ebből az alkalomból egy verset – a Jó mulatságok, férfimunkák címűt –, arra jutottam, hogy talán nekem is kellene szavalnom valamit a műsorban, mondjuk épp ezt – így kerültem a szereplők közé. Ugyanakkor Bezerédi Zoltán jelentkezett Esterházy Péter írásával, A Kékszakállú herceg csodálatos életével, hogy szívesen előadná, Zsámbéki pedig olvasta a Kritikában Tar Sándor Túlélési gyakorlatok című elbeszélését, s az is fölöttébb alkalmas anyagnak látszott egy kétrészes, két monológból összeálló esthez. Máris előttünk állt két, megvalósítandó előadás terve. (A Tar-szöveg Bán Jánosé lett.)

– A Lesz vigasz úgy kezdődik, hogy recsegő felvételről elhangzik Vörösmarty Mihály Előszó című verse, a színlap szerint a költő tolmácsolásában. De hát Vörösmarty sajnos gondatlanul meghalt, még mielőtt a hangrögzítést feltalálták volna...

– Amikor Morvay elindult Petőfit keresni, Barguzinba menet talált egy hangszalagot... Na jó, ezt tréfának szántuk. Hogy a kortárs versek nyitányaként egy profi színész adja elő ezt a hatalmas költeményt, azt nem látszott ideillőnek. Meg a szerkesztő Bán Zoltán András, aki izgága ember, nagyon rágta a fülemet, hogy szívesen elmondaná. Meghallgattam tőle és elfogadtam. Így került a műsor elejére ez az „archaizált” felvétel, amelyről enyhén amatőr ízűen, halványan ironikusan, egyben elfogulatlanul és megilletődéstől mentesen elhangzik a vers. Mindig figyelem a közönséget ezekben a pillanatokban, s ha látom, hogy itt-ott mosoly villan, netán kicsit kuncognak a versmondás stílusán, akkor tudom, hogy az aznapi nézők beválnak majd, s rendben lesz az este. Egyszer fordult csak elő, hogy mindenki komoly maradt, meg is szeppentem akkor.

– Az előadásban szinte nincs is egyéb kellék, mint a verseket tartalmazó papírok. Ezeket a nézők az előadás után összeszedegethetik. Sokan szoktak ott maradni kotorászni?

– Általában a nézők fele nem megy el, hanem tétován elkezd kutakodni az elhullajtott papírok között. Úgy sejtem, hogy amelyik vers a legjobban tetszett nekik, azt szeretnék hazavinni. Mostanra már kialakult – pontos statisztikai részeredmény –, hogy Balla Zsófia A szép fegyverkovácsné sóhaja című verséből kell a legtöbb példányt nyomtatnunk, azt keresik a legtöbben. De jól fogy az előadásvégi Tandori-opusz is.

– Mik a további tervek a Sufniban?

– A lehetőségeinket behatárolják az anyagi kondíciók, hiszen külön keretünk nincs erre a helyszínre, a kialakítását is úgy gazdálkodtuk ki a színház rendes költségvetéséből. A helyzet idén nehezebb lett – áfa és mellékhatásai –, ez jól látszik például az Ivanovnál. Nem vagyunk elegen a darabhoz, ugyanakkor nincs pénz megfizetni vendégszínészeket, ezért jószerével az „utcáról” kell behívni játszókat a kis szerepekre. A Sufni bemutatói természetesen kevésbé költségigényesek, mint a nagyobb premierek, úgyhogy ilyen értelemben garantált a folytatás.

Stuber Andrea