A Sors könyve |
Ilyés Róbert |
interjú |
Zsöllye 2004.III. |
A Sors könyve
Beszélgetés Ilyés Róberttel
– Hogyan kezdődött a dolog?
– Egy érthetetlen kudarccal. Középiskolásként egyszer el kellett mennem egy szavalóversenyre, amelyen indultak vagy huszonöten. Nyilván mindenkinek terveztek jutalomkönyvet adni a szervezők, de kettővel kevesebb könyv volt, mint résztvevő, és én lettem az egyik, aki nem kapott. Ez annyira bosszantott, hogy a következő évi versenyre már nemcsak hogy önként jelentkeztem, de alaposan fel is készültem, és megnyertem. Körülbelül ekkor alakult ki bennem, hogy talán mégsem mozdonyvezető leszek – annak készültem, közlekedésgépésznek tanultam Debrecenben –, hanem színész.
– Székely-Zsámbéki osztályba járt a főiskolán, és a Radnóti Színházban töltötte a gyakorlatot. Szeretett volna Pesten maradni végzés után?
– Nem marasztaltak, de én egyébként is a vidéki színészlétet céloztam meg. Addigra már felmértem, hogy a fővárosi színházakban elaprózódni meg beszűkülni is könnyebben, gyorsabban megy, mint vidéken. Arra vágytam, hogy sokat és sokfélét játszhassam, fontos és komoly dolgokat csináljak olyan emberekkel, akiktől tanulhatok. Nyíregyházán, ahol 1990-ben a pályát elkezdtem, két év után úgy éreztem, hogy amit itt színészként „magamra szedhetek”, azt felszedtem, s nem látszott, hogy lesz még mivel gyarapodni. Akkoriban kívül véltem megtalálni a korlátokat, amelyek akadályozhatják, hogy egyre jobb színész legyek. Ma már úgy gondolom, hogy a gátakat éppúgy magamban kell keresnem, mint azokat az erőket, mélységeket, titkos tartományokat, amelyek segítenek a szakmai fejlődésben. Az előbbre lépés iránya: befelé és lefelé, így hiszem.
– Nyíregyházáról Veszprémbe szerződött.
– Veszprém csapda volt. Amitől mindig tartottam és amit mindig el akartam kerülni, az ott bekövetkezett: elkényelmesedtem. Egyszer eljött Gaál Erzsi és Zsótér Sándor – Nyíregyházán dolgoztunk korábban együtt – , Erzsi rám nézett és azt mondta: elhíztál, puhány lettél! Tiltakoztam hevesen, de aztán ráálltam a mérlegre, és kiderült, hogy majdnem 30 kilót felszedtem anélkül, hogy észrevettem volna! Ijedtemben gyorsan leadtam a felesleget, de a lelki fittséget már nehezebb visszaszerezni azon a helyen, ahol odaveszett. Ráadásul a társulat munkájában ugyanazt a langyosságot éreztem, ami miatt Nyíregyházát otthagytam, úgyhogy Lendvai Zoltán hívására Kecskemétre mentem.
– Bal József igazgatása alatt ott sok tehetséges, lelkes fiatal gyűlt össze, ám a színházuk megbukott Kecskeméten.
– Sértetten távoztunk onnan valamennyien, de ma már kicsit másképp látom azt az időszakot. Euforikusak voltunk – mintha egy hosszú, alvás nélküli hét lett volna az egész –, pezsgő, intenzív magán- és szakmai életet éltünk, s közben sok mindenre nem voltunk tekintettel. Több bölcsességre lett volna szükség, mint amennyi kitelt tőlünk. A városban elszigetelődtünk, a közönség jó részét elvesztettük. Túl nagy volt a váltás, nem lehetett ilyen hirtelen és drasztikusan szakítani a szórakoztató színház hagyományaival, a helyi konvenciókkal. Nem éltük túl. Mégis fontos volt számomra a Kecskeméten töltött három év. A szakmai teljesítményünk egyenetlen volt, de találkozhattam az akkori fiatal rendezőgárda zömével és javával.
– Kecskemétről Zalaegerszegre vitt az útja, ahol meglepően hosszasan időzik: ez már a hatodik évada.
– Figyelek közben, vizsgálom magamat, nem puhulok-e szándékban, akaratban, nem adom-e alább, nem kapom-e magamat „Kevesebb is elég lesz!” meg „Lehetne ezt okosabban is csinálni!” típusú biztatásokon. Egy ilyen szerep, mint a Don Juan például alaposan „ébren tart”, már csak azért is, mert más típusú munka, mint amilyeneket Bagó Bertalan rendezővel eddig csináltam. Az én színészi terepem inkább a belülről való építkezés, a boncolgatás, a lelki megközelítés. Ennél a figuránál viszont főként képviselni kell valamit; modort, ítéletet kell eljátszani. Nincs dolgunk Don Juan belsejével. Talán belülről már nem is él ez a férfi, épp csak nem halt még meg. Túl van mindenen, csupán a bizonyosságra vár, hogy létezik Isten, aki a bűneiért végre lesújt rá. Amikor a Salemi boszorkányokban Proctor voltam, vagy az Úri muriban Szakhmáry Zoltán – mindkettőt Bagó Bertalan rendezte; a szakmailag legfontos találkozást ő jelenti számomra itt Zalaegerszegen –, akkor olyan figurát játszottam, akivel azonosulhatott a néző. Don Juan nem ilyen – ettől nem könnyebb feladat, mint az eddigiek. Két-három nappal a Moličre-előadás előtt már izgulok miatta, de ezzel sok szerepnél így vagyok, hiszen minden előadás valóságos lelki trauma, és naponta át kell esni rajta.
– Milyen játék ez, hogy ennyi drukk és gyűrődés jár vele?!
– Nem játék. Én nem játszom! Esténként kiállok a színpadra a nézők elé, akik valószínűleg aznap látják először és utoljára az előadást. Ez tehát az egyetlen lehetőségem, hogy az adott darab szereplőjeként kapcsolatba lépjek velük. Felkiáltójeleket kell leraknom eléjük a színpadra. Ez a dolgom, és hogy ezt teljes erőbedobással végezzem, abból nem engedek. Ha megtenném, akkor inkább menjek el zöldségesnek. Abban a szakmában legalább kilóra-forintra mérhető, hogy mit teljesít az ember.