Stuber Andrea

A Sors könyve

Ilyés Róbert

interjú

Zsöllye 2004.III.

 

A Sors könyve

Beszélgetés Ilyés Róberttel

 

– Hogyan kezdődött a dolog?

– Egy érthetetlen kudarccal. Középiskolásként egyszer el kellett mennem egy szavalóversenyre, amelyen indultak vagy huszonöten. Nyilván mindenkinek terveztek jutalomkönyvet adni a szervezők, de kettővel kevesebb könyv volt, mint résztvevő, és én lettem az egyik, aki nem kapott. Ez annyira bosszantott, hogy a következő évi versenyre már nemcsak hogy önként jelentkeztem, de alaposan fel is készültem, és megnyertem. Körülbelül ekkor alakult ki bennem, hogy talán mégsem mozdonyvezető leszek – annak készültem, közlekedésgépésznek tanultam Debrecenben –, hanem színész.

Székely-Zsámbéki osztályba járt a főiskolán, és a Radnóti Színházban töltötte a gyakorlatot. Szeretett volna Pesten maradni végzés után?

– Nem marasztaltak, de én egyébként is a vidéki színészlétet céloztam meg. Addigra már felmértem, hogy a fővárosi színházakban elaprózódni meg beszűkülni is könnyebben, gyorsabban megy, mint vidéken. Arra vágytam, hogy sokat és sokfélét játszhassam, fontos és komoly dolgokat csináljak olyan emberekkel, akiktől tanulhatok. Nyíregyházán, ahol 1990-ben a pályát elkezdtem, két év után úgy éreztem, hogy amit itt színészként „magamra szedhetek”, azt felszedtem, s nem látszott, hogy lesz még mivel gyarapodni. Akkoriban kívül véltem megtalálni a korlátokat, amelyek akadályozhatják, hogy egyre jobb színész legyek. Ma már úgy gondolom, hogy a gátakat éppúgy magamban kell keresnem, mint azokat az erőket, mélységeket, titkos tartományokat, amelyek segítenek a szakmai fejlődésben. Az előbbre lépés iránya: befelé és lefelé, így hiszem.

Nyíregyházáról Veszprémbe szerződött.

– Veszprém csapda volt. Amitől mindig tartottam és amit mindig el akartam kerülni, az ott bekövetkezett: elkényelmesedtem. Egyszer eljött Gaál Erzsi és Zsótér Sándor – Nyíregyházán dolgoztunk korábban együtt – , Erzsi rám nézett és azt mondta: elhíztál, puhány lettél! Tiltakoztam hevesen, de aztán ráálltam a mérlegre, és kiderült, hogy majdnem 30 kilót felszedtem anélkül, hogy észrevettem volna! Ijedtemben gyorsan leadtam a felesleget, de a lelki fittséget már nehezebb visszaszerezni azon a helyen, ahol odaveszett. Ráadásul a társulat munkájában ugyanazt a langyosságot éreztem, ami miatt Nyíregyházát otthagytam, úgyhogy Lendvai Zoltán hívására Kecskemétre mentem.

Bal József igazgatása alatt ott sok tehetséges, lelkes fiatal gyűlt össze, ám a színházuk megbukott Kecskeméten.

– Sértetten távoztunk onnan valamennyien, de ma már kicsit másképp látom azt az időszakot. Euforikusak voltunk – mintha egy hosszú, alvás nélküli hét lett volna az egész –, pezsgő, intenzív magán- és szakmai életet éltünk, s közben sok mindenre nem voltunk tekintettel. Több bölcsességre lett volna szükség, mint amennyi kitelt tőlünk. A városban elszigetelődtünk, a közönség jó részét elvesztettük. Túl nagy volt a váltás, nem lehetett ilyen hirtelen és drasztikusan szakítani a szórakoztató színház hagyományaival, a helyi konvenciókkal. Nem éltük túl. Mégis fontos volt számomra a Kecskeméten töltött három év. A szakmai teljesítményünk egyenetlen volt, de találkozhattam az akkori fiatal rendezőgárda zömével és javával.

Kecskemétről Zalaegerszegre vitt az útja, ahol meglepően hosszasan időzik: ez már a hatodik évada.

– Figyelek közben, vizsgálom magamat, nem puhulok-e szándékban, akaratban, nem adom-e alább, nem kapom-e magamat „Kevesebb is elég lesz!” meg „Lehetne ezt okosabban is csinálni!” típusú biztatásokon. Egy ilyen szerep, mint a Don Juan például alaposan „ébren tart”, már csak azért is, mert más típusú munka, mint amilyeneket Bagó Bertalan rendezővel eddig csináltam. Az én színészi terepem inkább a belülről való építkezés, a boncolgatás, a lelki megközelítés. Ennél a figuránál viszont főként képviselni kell valamit; modort, ítéletet kell eljátszani. Nincs dolgunk Don Juan belsejével. Talán belülről már nem is él ez a férfi, épp csak nem halt még meg. Túl van mindenen, csupán a bizonyosságra vár, hogy létezik Isten, aki a bűneiért végre lesújt rá. Amikor a Salemi boszorkányokban Proctor voltam, vagy az Úri muriban Szakhmáry Zoltán – mindkettőt Bagó Bertalan rendezte; a szakmailag legfontos találkozást ő jelenti számomra itt Zalaegerszegen –, akkor olyan figurát játszottam, akivel azonosulhatott a néző. Don Juan nem ilyen – ettől nem könnyebb feladat, mint az eddigiek. Két-három nappal a Moličre-előadás előtt már izgulok miatta, de ezzel sok szerepnél így vagyok, hiszen minden előadás valóságos lelki trauma, és naponta át kell esni rajta.

Milyen játék ez, hogy ennyi drukk és gyűrődés jár vele?!

– Nem játék. Én nem játszom! Esténként kiállok a színpadra a nézők elé, akik valószínűleg aznap látják először és utoljára az előadást. Ez tehát az egyetlen lehetőségem, hogy az adott darab szereplőjeként kapcsolatba lépjek velük. Felkiáltójeleket kell leraknom eléjük a színpadra. Ez a dolgom, és hogy ezt teljes erőbedobással végezzem, abból nem engedek. Ha megtenném, akkor inkább menjek el zöldségesnek. Abban a szakmában legalább kilóra-forintra mérhető, hogy mit teljesít az ember.

Stuber Andrea