Három plusz egy

Három legszebb pillanata van a munkámnak – mondja Horesnyi Balázs, aki színész papa és grafikus mama gyerekeként talán nem véletlenül kötött ki a színházi díszlettervezésnél. Amiben annyira otthon van, hogy még az otthona is díszlet. A nagyszobát átszeli egy szépséges színpadnyílás (függönnyel, díszítésekkel, ahogy kell). Sajátos térelválasztó elem. A Radnóti Színház Zűrzavaros éjszaka című előadásához készült, s a produkció végeztével annak rendje és módja szerint a tervezőnél lelt végső nyughelyre.

– Az első legszebb pillanat: ülni az üres papír fölött – fog hozzá a részletezéshez Horesnyi Balázs. – Ennek nem is érdemes nekilátni a rendezővel való első tanácskozás előtt. Azt újabbak követik, s kedvező esetben sok, éjszakába nyúló beszélgetés nyomán alakul ki a terv. De történhet úgy is, hogy a rendező nem mond előre semmit, megvárja az első rajzokat, s azok láttán nekilódul a fantáziája. Így szoktam együttműködni például Jordán Tamással, akivel legközelebb a Farsang című Caragiale-vígjátékot csinálhatom a Nemzeti nagyszínpadán, amely színpadhoz még nem volt szerencsém. A Nemzeti Stúdióját viszont kitanulhattam tavasszal a Buborékok és A Senák kapcsán.

A második legszebb pillanat az, amikor kész a makett, s nem esik szét sem a kézben, sem gondolatban. Ettől még odaveszhet. Most például épp ez történt, amikor Tordy Gézával dolgozunk az Egy csepp méz bemutatásán a Tivoli Színházban, s az igazgató a makett alapján túl drágának találta díszletet. Ilyen esetben újra kell kezdeni a munkát, de ez nem baj. Tapasztalataim szerint nem szabad ragaszkodni az eredeti elképzelésekhez – lefaragni a tervből, szűkíteni, olcsóbbá tenni –, hanem el kell indulni újra a nulláról. Ez engem kifejezetten inspirál.

A harmadik jóleső pillanat az után következik, hogy a tervet elfogadták, s a kivitelezők elkészítették. Egy szép nap eljön az a próba, amelyen beáll a díszlet a színpadra, s amikor a színészek aznapi munkája véget ér, hazamennek, csönd lesz, béke, s meghitten elkezdődik a világításpróba. A bemutatóig hátralévő időben dől el, hogy a díszlet hogyan funkcionál, a rendező mennyire tudja fel- és kihasználni, és a színészek miként lakják be a teret. Ott kell lennem persze, hogy lássam – azt szeretem, ha végig ott vagyok, ha ráérek bent ülni a próbákon –, hiszen ilyenkor még sok minden változhat. Például Bagossy Lászlónál szoktak élvezetesen képlékenyek lenni a dolgok, ő akár a premier után is alakít, javít, átrendez, úgyhogy örömmel és kíváncsian várom azt a Koldusoperát, amit vele csinálok hamarosan az Örkény Színházzá vált Madách Kamarában.

Tudnék még egy szép pillanatot, túl a díszlettervezésen. Évek óta mesélek az ikerfiaimnak egy bonyolult, terjengős, sok helyszínes, sok szereplős mesét. Lassan sajnos kinőnek belőle. Már kezdenek némi elnéző jóindulattal kezelni esténként: hadd mondja a papa... Egyelőre türelemmel viseltetnek irántam, de nyilván eljön majd az az idő, amikor már nem hallgatják tovább a történetet. Ha lenne egy nyugodt, békés, megbízható, dologtalan évem, boldogan leülnék, hogy mesekönyvet rajzoljak belőle.

Stuber Andrea