Amerikai rossz álom

            Sam Shepard: Hazug képzelet

            Új Színház, Stúdió

Nem könnyű nekünk Sam Sheparddal, mert ez az ember tetőtől talpig amerikai. Már ahogy kinéz: mint egy halivudizált Christophe Lambert, de még a francia színészénél is markánsabban férfias vonásokkal, harminckét vakító foggal, vastag nyakkal. És nem elég neki, hogy filmeket ír, szerepeket játszik, él Jessica Lange oldalán, drámaíró is. Alapvetően az: tizennyolcéves kora óta szépen halad az amerikai dráma O’Neill, Tennessee Williams, Albee által kiépített szárnyvonalán.

Nem könnyű nekünk a Sam Shepard-színdarabokkal sem, mert azok is nagyon amerikaiak. Afféle negatív dísszemle (gondparádé) gyanánt felvonultatják a jellemzően amerikai problémákat – hogy ne mondjam: közhelyeket. Az ideálokat és az azoknak ellentmondó gyakorlatot. A család szentségét és a családon belüli kapcsolatok ürességét. A kisvárosok pusztító unalmát a lehetőségek országában. A nagy távolságok, tágas terek közé beszoruló szűk, állott levegőt. A „meg tudom csinálni!” önbuzdító magabiztosságával kiküzdött személyes kudarcokat. A rövid távú történelmi nagymúlt során kifejlesztett, lobogóval körüllengetett nemzeti öntudatot. Az amerikai álomból üres kézzel felébredők értetlenségét. Egy másik világ másféle frusztrációit.

A Lie of the Mind című, 1985-ös Shepard-darab – amely Upor László fordításában Hazug képzelet lett, talán hogy evvel a bombasztikusan semmitmondó címmel csicsás fedőlapú ponyvaregényekre, avagy C-kategóriás amerikai filmekre emlékeztessen – egy fiatal házaspár történetéről tudósít elszánt írói nemtörődömséggel. Töredékesen, dramaturgiailag és logikailag lukacsosan, keveset pepecselve, nyomasztásra szakosodva. Shepard műgondot főként arra fordít, hogy a lelki durvaság és a fizikai erőszak köré valami szürreálisra hasonlító titokzatosságot kerítsen. Arról igen keveset tudunk meg, hogy Jake, az ifjú férj a darab elején konkrétan miért és milyen körülmények között verte félholtra a feleségét, Beth-t. Azt látjuk csak, hogy maga is belebetegedik tettébe, hogy életképtelen Beth nélkül, s hogy a családja – fivére, húga, anyja – sem tud rajta segíteni. Azzal sem jövünk tisztába, hogy mi játszódik le az agysérülést szenvedett Beth-ben, aki szintén a családja körében próbál meg talpra állni, miközben véglegesen összefolyik benne férje és a sógora alakja. (S egy-egy kínos pillanatban mintha az ő tétova, összefüggéstelen szavaiból kívánnának előbukni bölcsnek szánt írói kinyilatkoztatások az élet dolgairól.) A mű hőseinek múltja és jelene homályos, alakjuk alig körvonalazott, kapcsolataik (egymás között is) tisztázatlanok, ugyanakkor sorsszerűek. Amit biztosan kivehetünk a darabból – mert plasztikusan kifejezi –, az az, hogy egymás szeretése éppoly kínlódó és reménytelen tud lenni, mint nem szeretése.

Mármost mit kezd evvel a művel az Új Színház Stúdiójában a rendező Sopsits Árpád? Semmi markánsat és határozottat. Nem helyezi el az eredeti világában – no hát nehéz is lenne a Paulay Ede utcai épület harmadik emeleti kis termében verandás oklahomai házat vagy montanai farmot megjeleníteni (meg hát mondjuk a kontyocskába csavart hosszú hajával Almási Sándor sem látszik amolyan tengerészgyalogosnak való farmergyereknek, aki puskával hajkurássza a húga után járó fiúkat) –, de nem teszi másféle érzékletes közegbe sem. A nyitó és a záróképpel bizonyos álomszerűséget kölcsönöz a műnek – amely egyébként is olyan, mint egy rossz álom –, a kettő között pedig finoman összemaszatolja a képzelet és a valóság határait. Ugyanevvel a rendezői kézmozdulattal mintha eltörölné a fokozatokat is. Romlást és bomlást látunk, szakaszolatlanul és szakadatlanul.

Afféle színházi kvázitér kétoldalán ülünk, ahol mögöttünk egy-egy képkivágatban kékesen megvilágítva megjelennek olykor a színen épp nem mutatkozó szereplők, hogy szellemalakban ránézzenek a többiek életére. A játékteret középen kettéosztó csíkon felhalmozódnak a tárgyak, amelyek így-úgy szerepet kapnak a történetben, vagy közönségesen lejátszanak mint kellékek. Egy urna Jake apjának hamvaival. Zöld nyelű kanál, amellyel brokkolikrémlevest tömött Jake-be az anyja. Levetett csizma. A másik irányból (Beth-ék részéről) egy kendő, amellyel Beth anyja letakart egy elejtett őzet. A géz, amelyet Beth letekert magáról a kórházban. És így tovább.

Az egyik térfél Beth-é. Itt ébred tudatára egy kórtermi ágyon, s ezen az oldalon jelzi majd az otthonát is ágy, szék és a papa fotelja. Beth-t Györgyi Anna játssza, akiben lágysága és rebbenékenysége mellett ismét megcsodálhatjuk azt is, hogy ma más alkatú színésznő, mint amilyen pályája kezdetén volt. Valaha a gátlásos, rossz tartású, vesztésre ítélt fiatal lányok voltak az ő szerepei, aztán egyszercsak kihúzta magát, és diadalmas, végzetes nők hiteles megformálójává lett. Beth-alakításában sok aprólékos, már-már klinikai pontosság van (például ahogy a sérült lány jellegzetesen gégemetszés utáni beszédmódját adja), és számos nyomatékos jelzése a hősnő íróilag feltérképezetlen belső tájainak (például az az alulról felfelé tartó, sunyi pillantása, amivel az öccsére néz néha.) Beth anyja szerepében Nagy Mari hozza az előadás legkarakteresebb, legerősebben valamilyen figuráját. Külsejében áldozatot idéz – a bőséges kék szemfestékével szinte úgy hat, mintha bemostak volna neki kettőt –, a zajfóbiája is gyanús, de izgalmas kontrasztként egyfajta kelekótya derűvel fölélebeg a sivár eseménytelenségnek, amelyben él, s amelynek változatlanságát richtig egy tragédia töri meg. Király Levente kiiktathatatlan jovialitása itt-ott talán átüt az ingerült, önző férjen és családapán, aki rendre kimenekül a házból a vadak közé. Almási Sándor Mike, a báty szerepében nagy adag józan értetlenséget mutat, amiből megállapítható, hogy olyan szerelembe biztosan nem fog keveredni, mint a húga, viszont valószínűleg éppúgy a vadászat lesz majd egyszer a gyógyszere család ellen, mint az apjának. E tekintetben – őzölésben – már most demonstratívan sikeresebb, mint rátarti felmenője.

Az ellentétes oldalon Jake a fő figura, akit a magam részéről sem elég vonzónak, sem elég taszítónak nem találok Huszár Zsolt megformálásában. S bár a színész jóravaló igyekezete érzékelhető és méltányolható, bennem minimális érdeklődést sem kelt a hős sorsa iránt. A Frankie-t, Jake öccsét alakító Géczi Zoltánról inkább elmondható, hogy jut valamire: megrajzol egy ívet a félig-meddig önzetlen, testvéri segítő szándéktól az összezavarodáson át a kétségbeesésig. Bánsági Ildikó a fiúk anyjaként trendi anya: csinos, fiatalos asszony és az alapfeladatokra koncentráló szülő (etet, itet, altat, öltöztet). Van egy – amúgy írói sablonokkal bőven ellátott – kettőse a lányát játszó, izgalmas színésznőnek ígérkező Pálfi Katával, amelyben megmutatja, hogy mi van a magabiztosan, hangosan fecsegő felszín alatt: természetesen csalódottság, elhagyatottság, kijátszottság.

Sorjáznak az egyívású, monotóniára hajló jelenetek, köztük zömmel Tom Waits göcsörtös énekhangja szól (többször ránk recseg a Russian Dance eleje), a második részre egyre jobban elfárad előadás és néző egyaránt, s mind inkább érződik, hogy ez a világ távol van és az istennek sem jön közelebb. A Hazug képzelet bemutatójából hiányzik az az erő, amely a Kamaraszínház kis termeiben rendezett produkcióknál még Sopsits Árpáddal volt.

Stuber Andrea