Ház a sziklák alatt

Csehov: Három nővér

Pécsi Nemzeti Színház

Jó itt élni! – állapítja meg Versinyin ezredes, amikor bemutatkozó látogatást tesz a három nővérnél (plusz egy fivérnél.) És a pécsi Három nővér-előadás közönsége nyugodtan rá is bólinthat a megállapításra, annyira impozáns a Prozorov-háznak az a részlete, amelyet Horesnyi Balázs odatervezett a kamaraszínház jótékonyan variábilis terébe. Két, egymással szemközti oldalon úgy öt-hat méter magas, galambszürke, finoman festett-díszített házfal magasodik, óriási ajtókkal, ablakkal. A másik két oldal felől nézőtéri tribün keretezi a játékteret (és hát mi, nézők sem vagyunk kifejezetten csúnyák). Tágas, elegáns, nagyvonalú díszlet, enyhe patinával is bír, ami megsejteti velünk, hogy ebben a házban valóban nagy, fényes élet folyhatott valaha. Magán a színpadon, középen, hirtelen széles lépcső indul lefelé, a mélybe, s ez kézenfekvővé teszi a darab szövegében elhangzó lenteket és fenteket – mármint hogy Csebutikin doktor a Prozorov család alatt lakik. (Ugyanakkor kicsit nehéz elképzelni kívülről ezt a mutatós házat, amely talán bizony meredek hegyoldalra épült az orosz sztyeppén, hogy ennyiféle szint van benne, és még egyazon emeleten is lépcsők visznek egyik helyiségből a másikba?!)

A lefelé vezető lépcsőt három oldalról kőkorlát szegélyezi, amely igen jó szolgálatot tesz, mert a ház lakói és vendégei belakják: rákönyökelnek, megpakolják, nekitámaszkodnak, elbabrálnak vele. Ez a központi lépcsőelem – mivel a láthatatlanba ereszkedik alá – nem kiemel, hanem inkább eltüntet és elsüllyeszt, s meglepő módon így is a színpadkép centrumává válik. Tagol, szeparál, hangsúlyoz, ha kell. (Vagyis Hargitai Iván rendező jól használja a teret, s a világítást is célszerűen és kifejezőn alkalmazza.) E lejárat körül körözhet Urbán Tibor Andreje a tűzvész éjszakáján, amikor mind jobban belehergelődve igyekszik meggyőzni testvéreit és önmagát arról, hogy minden rendben van vele és körülötte. Ebben az egyszerre meghitt és nagystílű otthonban elegáns és tágas ebédlő áll rendelkezésre tizenkét ember megvendégeléséhez. (Elismerően jegyzem meg: először látok olyat, hogy egy Három nővér-előadás megoldást kínál az első felvonás kis “matematikai” problémájára. Kuligin ugyanis ezt mondja: “Tizenhárman vagyunk az asztalnál!” Miközben tizenkét, leültethető szereplőnél több nincs a színen. De Hargitai Iván kihagyat egy helyet az asztalfőn, s a játszók pillanatnyi némaságából, keresztet vető mozdulatából megérthetjük, hogy az egy éve elhunyt Prozorov tábornokot is maguk közé számítják.) Könnyedén megoldható itt az is, hogy a nagy társaságról rendre leváljanak a páros jelenetek szereplői. És végzetesen egyedül maradni is lehet e térben, amint azt mutatja az előadás záróképe, amelyben mind a négy sarokra jut egy-egy magányra és boldogtalanságra ítélt Prozorov-gyerek.

Maga a játéktér egyébként dúsan fel van szerelve tárgyakkal és kellékekkel, bár e zsúfoltságban csak elvétve lehet rendezői koncepciót felfedezni. Abban például igen, hogy a negyedik felvonásban folyton gyermekjátékok akadnak a szereplők kezébe. Ez szemléletesen kifejezi, hogy Natasa és kicsinyei, Bobik és Szofocska (illetve legújabban, Morcsányi Géza fordításában: Bobika és Szofika) eddigre már teljesen eluralták a házat. (Még az emblematikus búgócsigát is – Irina névnapi ajándékát – a nagyságos asszony kezében látjuk viszont.) Ugyanakkor számos tárgy, illetve kellék feleslegesnek bizonyul, vagy egyszer használatos csupán (mint például egy csinos személymérleg, amelyre – “ha már ott van” alapon –, Kuligin áll rá szórakozottan a negyedik felvonásban), és esetleg még helytelenül is bánnak vele (mint a cselédlány a gyertyakoppintóval.)

A pécsi Csehov-bemutató díszlete mindenesetre nagyon is alkalmas egy hangulatos, lírai, drámai, vagy akár komikus, de mindenképpen emberi viszonylatokkal bíbelődő Három nővér-előadáshoz. Aztán épp ez az, ami nem születik meg, inkább csak némi vajúdásnak lehetünk tanúi. Csehov színdarabjának szövege bonyolult, gazdag, dús szövet, amelyet Pécsen jószerével ki sem terítenek elénk, legfeljebb egy-egy pillanatra ellibben az orrunk előtt. Hargitai Iván rendezése, meglehet, azt kívánja érzékeltetni, hogy a szereplők nem kerülnek igazi kontaktusba egymással, felszínes fecsegéseik és őszinte mondandóik áriaszerűen elhagyják a szájat, majd elszállnak a megcélzott fül mellett. De ennek plasztikus ábrázolására nem válik be az, hogy a színészek nem kerülnek valódi kontaktusba, s felszínes fecsegéseik és őszinte mondandóik kötelességszerűen bejárják a szájtól fül melléig terjedő légiutat.

A nővéreket játszó színésznők becsülendő igyekezetük és képességeik ellenére kétharmad-egyharmad arányban alulmaradnak a szereppel szemben. Sztankay Orsolya nagyjából „pariban van” Irinával, s ennek köszönhetünk is néhány izgatott, heves, személyesnek tetsző színészi pillanatot. Mészáros Sára és Simon Andrea valószínűleg túl fiatalon, még nem elég éretten találkozott Mása, illetve Olga szerepével. Mészáros Sára bájos, kecses, bakfis örömű Másája minden bizonnyal először csalja meg az urát, és lefogadnánk, hogy nem utoljára teszi. Ez a nő még aligha ismeri a csapdába esettséget és a kilátástalanságot, amely Másának már sajátja. Simon Andrea olyan Olga, aki tágra nyílt szemével, kedves elcsodálkozásaival és avval, ahogy sűrűn összegrimaszolgat Sztankay Irinájával (leggyakrabban Vidákovics Szláven Tuzenbachját cikizik ki ekképpen), igen emlékeztet azokra a diáklányokra, akikkel a gimnáziumban vesződhet. Urbán Tibor alakításán elég kevéssé látszik meg, hogy Andrej szerepe ugyancsak nagy ívű, mély tartalmú személyiség(vissza)fejlődési kurzus. Bánky Gábor a morgós-kedélyes öreg bútordarab sablonját hozza Csebutikinként, Széll Horváth Lajos tisztesen kelti az ellenszenvet szúrós szemmel figyelő, szerelmes Szoljonija iránt. Herczeg Adrienne mindenbe beleütni kész orral, karcosan, éles hangú rikácsolásokkal hatalmasodik el Natasaként.

Az előadás erős hiányérzetet kelt, de azért akadnak jó jelenetei. (Ezekben Fillár István mint Versinyin általában benne van.) Például ahogy Fillár és Mészáros romantikus légyottot varázsol magának a lépcsőkorlát mellett. Vagy ahogy a második felvonás szélcsendesebb részében Fedotyik (Domonyai András) és az akcentussal beszélő Rode (Borisz Jaksov, a Pécsi Balett korrepetítora) félrehúzódnak gitározni és énekelni kicsit – rögtön két szólamban, amúgy oroszosan, ahogy kell. Vagy ahogy a végén Fillár Versinyinje tűkön állva, kínosan nem tudva mit kezdeni a nővel és a helyzettel, elköszön Simon Andrea Olgájától. (E ponton muszáj emlékeznem a nem felejthető Kerekes László Versinyinjére a Verebes István rendezte nyíregyházi Három nővérből. Fehér zubbonyán jókora folttal jött elbúcsúzni, s a paca keletkezéstörténeteként suta bájjal adta elő, hogy a hivatalos búcsúreggelin pezsgőztek, és miközben hallgatta a polgármester beszédét, ő már gondolatban itt járt.)

          A Három nővér eljátszása feltehetőleg sokat ad hozzá a színészek, a társulat fejlődéséhez, épüléséhez. A pécsi bemutató résztvevői is nyilván többet tudnak ma – nemcsak Csehovról, a darabjáról, szerepépítésről és összjátékról, de szerelemről, megalkuvásról, reménytelenségről, leépülésről, öncsalásról is –, mint két hónappal ezelőtt. Ha ebből a tudásból kicsit többet sikerülne átadniuk, velük gazdagodnánk mi is.

Stuber Andrea