Álom, álom

Beszélgetés Für Anikóval

– Lehet egyáltalán komolyan venni vígjátékként A makrancos hölgyet, ezt a brutális történetet, amelyben egy undok, vad nőt megaláz, letipor, betör egy durva férfi?

– A hagyományos játékmód szerint Kata rikácsoló hisztérika. Én azonban másképp látom őt, és Keszég László rendező – jó volt vele dolgozni –, megerősített az elképzelésemben. A mi Katánk szomorú, halk, elfojtottan robbanékony ember. Egy boldogtalan nő, aki anya nélkül nőtt fel, a rokonait és ismerőseit nem sokra tartja, s esélye sincs olyan társat találni, amilyenre vágyik. Nem egészen fiatal már – történetesen velem egykorú –, van múltja, vannak tapasztalatai, s egyre kevésbé érdekli, hogy mit gondolnak és beszélnek róla a többiek. S ekkor felbukkan egy férfi, akinek szintén rég meg kellett volna házasodnia már, de valahogy nem vonzzák őt azok a nők, akik mindenáron tetszeni akarnak. Ez a reménytelen lány kell neki. Tesztelni kezdi Kata őszinteségét, s (mintegy) tükröt tart neki: nézd, ilyen vagy, ennek és ennek a sallangnak, manírnak, védekező szándékú hepciának le kell jönnie rólad ahhoz, hogy boldogok lehessünk. Makarenkói pofonokkal-gesztusokkal neveli, tanítja, terelgeti be a kapcsolatukba. Ó, én jól ismerem ezt a folyamatot, megéltem magam is, hiszen van otthon egy hasonlóan eredményes, nagyra becsült Petruchióm. Meg is köszöntem most neki, hogy el tudtam játszani ezt a szerepet.

– Ahhoz mit szólt, hogy színpadi Petruchiójául Gálffi Lászlót jelölték ki?

– A földhöz vertem magamat örömömben! Egyszer régen egy rendezői vizsgaelőadásban találkoztunk, azóta kedves, vágyott partnerként tartom őt számon. Amikor a darabot próbálni kezdtük, ott álltam a nullán, tanácstalanul, ahogy szoktam, mert hiába játszott el az ember akárhány szerepet, amikor egy újba fog, megint csak nem tud semmit – de szörnyű is ez! –, s szinte nincs is más kapaszkodója, mint a partner szeme. Hát Gálffi szemébe lehet kapaszkodni. A mostani színpadi kapcsolatunkat különlegessé teszi, hogy én mint Kata voltaképp nem is létezem. Gálffi a keretjáték hőseként – Ravasz Kristóf iszákos hajléktalan személyében – álmodik meg engem.

– Segíti az Kata megformálásában, hogy a keretjátékban is fellép, mégpedig loncsos, lompos és bozontos Kocsmárosnéként?

– Ez voltaképp ugyanaz a figura. Ravasz-Petruchio álmában a Törkölyös Nellike javított kiadása jelenik meg Kataként. Nekem a keretjáték azért esik jól, mert az is az ismerősség érzetét kelti bennem. A színházba menet naponta látok ugyanilyen hajléktalanokat, a sajnálat és a tehetetlen iszonyat elegyével megyek el mellettük, s egynek közülük egy százast mindig adok, de hát mi az?! Annak külön örülök, hogy az előadásunkban az is benne van: attól még, hogy ezek az emberek szerencsétlenek, vannak álmaik.

– Az is olyan lehetett, mint egy álom, hogy Mácsai Pál vezetésével irányt váltott a Madách Kamara.

– Meseszerű fordulatnak tűnt számomra. Korábban én már gondolkodtam azon, hogy talán lépnem kellene, elszerződni a Madách Színháztól, de nem találtam a módját a változtatásnak. Hiszen jó szerepeket kapok, engem itt szeretnek, én viszontszeretek – gondoltam –, jelentkezni, kopogtatni, az egyébként sem szokásom, így aztán Für Mohamed nem ment sehová, és egyszercsak mégis itt volt előtte a hegy. Mácsai szintén régi, kedves kollégám, s emlékszem, amikor a Tribádok éjszakájában játszottunk, mondta is tréfásan, hogy ha neki egyszer színháza lesz, abban én fontos színésznő leszek. És eljött az új éra, minden ízében élvezem, tetszenek a nélkülem-előadások is – A testőr, a Mi újság, múlt század? –, imádtam Babarczy Lászlóval dolgozni A komédiaszínházban, a Jelenetek egy kivégzésből kritikusnőjeként boldogan helyettesítettem egy évadon át Kerekes Viktória kolléganőmet, most pedig kész gyönyörűség számomra A hárpia megzabolázása. A következő próbaidőszakom februárban kezdődik, öten játsszuk egy mai német szerző darabját, Az arab éjszaka a címe, Bagossy László rendezi, azt is várom már!

– Mint régi madáchos, érzekeli-e, hogy a közönség érzekeli-e a változást? Egyáltalán, a Kismadách közönsége ugyanaz-e, mint volt?

– Ezt nem tudom megítélni. Azt érzem a Makrancos előadásain, hogy nem olyan közönség van, amelyik kizárólag kikapcsolódni akar. Inkább olyanfajta, amelyik másképp szeretne kimenni a színházból, mint ahogy bejött. Erősen figyelik a történetet, és kifejezetten drukkolnak nekünk. Mindig meglep, milyen kitörő, felszabadult nevetéssel reagálnak például arra, amikor Bianca esküvőjén az ünneplő társaság piszkálódására ezt válaszolom: “A férjem, mivel asszonya egy átok, boldog, és szarik rátok!”  Érződik a nézők öröme afölött, hogy mi ketten megtaláltuk egymást, révbe értünk, rendben leszünk.

– Azután a végén elmondja Kata híres, meghunyászkodós monológját. Annak mi a titka?

– Az a vége Ravasz Kristóf álmának. Hangzatosan szól, mint a zenében a tutti, és biztosan lecsengene valahogy szépen, megnyugtatóan, de erre nincs mód, mert Lassú, a cimbora felébreszti Ravaszt. Nehogy megfagyjon álmában ott az utcán fekve, a kocsma előtt.

Stuber Andrea