A hosszútávfutó

Beszélgetés Bertók Lajossal

– Nyári Hamlet volt...

– De nem könnyed nyári hakninak terveztem. Hakniféle dolgot amúgy sem vállalok, mert tudom, hogy egy húszperces szavalás nálam ugyanannyi energiabefektetéssel jár és ugyanolyan készültséget követel, mint egy egész előadás. Úgy volt, hogy erre a produkcióra ott lesz az egész nyár. Azután csak három hét jutott, azon belül is talán ha félórát beszélgettünk ketten, Jámbor József rendező meg én. Végül is nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Részeredményekre jutottam. Találtam azért jót is magamnak ebben a Hamletben. Örültem például Arany János szövegének. Úgy elmondani ezeket a cikornyás szépségű, kacskaringós mondatokat, hogy a gondolatok eljussanak rendeltetési helyükre, nem akármilyen feladat. Alapjában véve sikerült. Ebből arra következtetek, hogy mégiscsak köszönhetek valakinek valamit a főiskoláról – Szirtes Tamás osztályában kezdtem és Szinetár Miklóséban fejeztem be –: Avar Istvánnak a beszédórákat. Arra is kíváncsi voltam, hogy megélek-e ebben a nagy, tágas térben – hiszen az utóbbi időben folyton stúdiókban játszottam. Fontos volt, hogy Margitai Ágival, Bíró Józseffel, Tóth Jocóval lehetek egy színpadon. Szerettem a monológokat elmondani, de a Margitai Ágival való jelenet volt a kedvencem. Egyébként azon az estén ment a legjobban az előadás, amikor hideg is volt, esett is, és még áromszünet is sújtott bennünket. Szerencsére akkor volt jelen a nézőtéren a teljes orvosi kar is, amelyik meggyógyított.

– Mi volt a baja?

– Amikor találkoztam Rigó főorvossal – aki az ország egyik legjobb pszichiátere –, és ő végignézte a színészi repertoáromat, azt mondta: ilyen szerepeket nem lehet büntetlenül keresztülfuttatni az emberen. A Woyzecket próbáltam tavasszal, az már sok volt. Viszem magamban a sérült embereket, Raszkolnyikovot a Sopsits-féle Bűn és bűnhődésből, Popriscsint Az őrült naplójából, Woyzeck lelki terhét már nem bírtam el. És amikor a szervezetem tiltakozni kezd a munka ellen, menekvés viszont nincs, akkor szoktam volt rohamszerűen inni. De a végtelenségig, a nem ismert tartományig. Szerencsére fizikailag hamar regenerálódom, és lelkileg is rendeződtem, csak a renomé jön nehezen vissza. Túl vagyok a múlton, és nem voltam még soha annyira „egyben”, mint most. A színházam is óvatosabban terhel, meg én magam is közelebb jutottam az önazonossághoz, mint eddig bármikor. Már nem akarok több rosszat magamnak. Nem fogok mindent annyira komolyan venni, mint eddig. Nem szeretném hazavinni a szerepeimet. Talán megtanultam védekezni.

– Hátrább lép a szerepeitől?

– Igyekszem.

– Nem tart attól, hogy evvel valami fontos elvész a színészetéből? Esetleg épp az a rendkívüli erő, amivel jelen van a színpadon. Vagy nem is tudom, mi. Valami, amivel székhez szögezi a nézőt. Maga tudja, miben különbözik színészként a többiektől?

– Gőzöm sincs, hogyan vagyok színész. Azt sem tudom, hogy tanulom meg a szöveget. De, azt azért talán tudom: szenvtelenül magnóra mondom, aztán hallgatom futás közben.  A futás az, aminek köszönhetem, hogy még a pályán vagyok. Meg még az igazgatómnak, Szűcs Miklósnak, aki mindig adott nekem egy-egy újabb sanszot. A futás valós és mérhető teljesítmény. Én vagyok a színészek között a legjobb maratoni futó, állíthatom. Az sem véletlen egyébként, hogy az ember megtalálja a maga sportját. Az enyém a hosszútávfutás. Semmilyen értelemben nem vagyok sprinter. Visszatérve a kérdésre – mert szöget ütött a fejembe –, azért az érzékenységemet nem akarom elveszíteni, arra igyekszem vigyázni. Nekem minden részemen keresztülmegy minden része annak a figurának, akit játszom. Nem azt akarom, hogy ez másképp legyen, de erősebbnek kell lennem, hogy jobban el tudjam viselni. Molnár Gál Péter fogalmazott úgy egy cikkében, hogy nálam nem este 10-kor fejeződik be az előadás. Koltai Tamás meg azt írta, küzdelmes személyiség vagyok. Különös, hogy kritikusok – például maga is! – néha milyen pontosan tudják megítélni az embert, akkor is, ha egyébként nem ismerik. Az én eddigi életem olyan volt, hogy hol nagyon fent voltam, hol nagyon lent. Ha átlagot vonunk, abból a közép jön ki. Mostmár itt középen szeretnék maradni, s csak a szerepekben megpróbálni portyázni erre-arra. De Rigó főorvosnak is volt egy ilyen megjegyzése: csak aztán vigyázzunk, nehogy túlságosan meggyógyítsuk!

– És ha olyan szerepeket játszana, amikre nem kell teljesen „rámenni”?

– Most ilyen, jótékony feladatok jönnek. Kiss Csaba Világtalanok című darabjában az Apa szerepe, Pinczés Pista rendezésében, akit ezer éve ismerek, még Debrecenből. Aztán a Maude és Haroldot játszhatom el Vári Évával! Kis híján összejött egy musicalfőszerep is Veszprémben, a La Mancha lovagja – öregember lánglélekkel, ez már majdnem karakterszerep! –, de ebben végül is nem tudtunk megegyezni. (Tapasztalataim szerint azzal mindig visszaélnek, ha az ember nem a pénzért dolgozik.) Nem baj. Nincs feleség, gyerek, nem kell megalkudnom, ez a luxusom. Nem izgulok, nem görcsölök, hogy mi lesz. Mindennek megvan a maga ideje. „Ha most meg nem történik, eljő máskor”. Ahogy Hamlet mondja.

Stuber Andrea