Sok nővér

    Különleges családi érzésre vall, hogy az egri Gárdonyi Géza Színház találkozóra hívta a Prozorov-família összes, környékbeli tagját. Vagyis Csehov hőseit látják vendégül – nővéreket és bátyokat –, akik a Három nővér fesztivál keretében mutatkoznak be április 24. és 27. között Egerben. (A színházi előadásokat konferencia, kerekasztalbeszélgetés, videóvetítés kíséri.) Persze nem jöhet mindenki – a Bárka egyeztetési nehézségek miatt marad távol, a pécsiek a szépséges, égbe vesző díszletükkel nem férnek el az egri színpadon, a beregszásziakat pedig színésznői gyermekáldás tartja otthon –, viszont érkezik a brnói HaDivadlo Három nővére, a nyitrai Andrej Bagar Színházé, valamint a Panboro Színház hozza el a kolozsvári színiiskolásokkal együtt készített szótlan, mozgásszínházi verzióját. Természetesen a vendéglátók is bemutatják saját változatukat, amelyet a szerb Radoslav Milenković rendezett, aki voltaképp az Andrej Prozorovot játszó Anger Zsolt révén jutott el Egerbe.

– Kaposvári színész koromban találkoztam Radoslavval, a Murlin Murlo című előadás kapcsán – mondja Anger Zsolt. – Életemben nem láttam még ilyen éles szemű, nagy figyelmű, megtéveszthetetlen rendezőt, mint ő. A kaposvári produkció a legjobb formáját hozta ki minden résztvevőből, és jelentős teljesítményként maradt meg az össztársulati emlékezetben. Én meg különösen jó szívvel gondolok rá, mert nekem az az előadás hozta meg az áttörést: ott éreztem először, hogy kinyíltam, s úgy működöm színészként, ahogy kell. Még díjat is kaptam az az évi színházi találkozón. (Tényleg! Egyötöd részben e sorok írójától, aki tagja volt az akkori zsűrinek.) Mindez hat esztendeje történt, de most a második, Egerben töltött szezonom idején úgy éreztem, a Gárdonyi Géza Színházban minden adott ahhoz, hogy hosszú távra tervezzünk: nekiálljunk építkezni, társulatot teremteni, jóféle színházat csinálni. Ehhez keresve sem találhatni ideálisabb darabot, mint a Három nővér, és megfelelőbb rendezőt Radoslav Milenkovićnál. Valamennyien nagyon élveztük a próbaidőszakot, és szívesen “húztuk volna még az időt” a bemutatóig – pedig ez az érzés a vidéki színházakban nem túl gyakori. Milenković mindent átadott nekünk, amit a darabról tud és sejt, a legkisebb sóhajtástól a legrövidebb mondatig mindenre magyarázattal szolgált. Ha ez esetleg mégsem derül ki az előadás valamennyi pontján, az bizonyosan a mi hibánk, és azzal magyarázható, hogy mi színészek is tapogatózunk, keressük az utat egymáshoz. Alakuló társulat vagyunk, nem játszottunk még együtt, többen nem is ismertük egymást. Ami Andrej szerepét illeti, én magamat adom mindig, abból tudok kiindulni, ami belőlem fakad, és ez esetben a negyedik felvonáshoz van a legtöbb személyes közöm. Addigra szinte az összes szereplő elveszti a realitásokkal való kapcsolatát, és hát én is efféle vagyok: az egyetlen valóság, amiben otthon érzem magam és érdekel, az a színház. Ha szünnap van, már rosszul vagyok. Nem pusztán a színészet foglalkoztat és tölt be, hanem a színházcsinálás egésze, rendezés, fordítás, plakátfestés, bármi, amire épp szükség van ahhoz, hogy színház legyen, lehetőleg jó színház, mert a jó színházzal a halottat is fel lehet támasztani.

Stuber Andrea