Stuber Andrea

„Pása, mi van énvelem?”

Seress Zoltán

interjú

Zsöllye 2003.IV.

 

„Pása, mi van énvelem?”

Beszélgetés Seress Zoltánnal

 

– Aki az Ivanovot nézi – amint a címszereplő vívódik, utálkozik, tehetetlenkedik, gyötrődik és csömörlik –, abban általában felmerül a kérdés, hogy voltaképp mi baja ennek az embernek?

– Nem bírja huzamosabb ideig elnézni, hogyha valaki nem néz szembe önmagával. Azután: önbizalomhiány a korábbi sikertelenségek miatt. Döntésképtelenség. Az értékkeresés csődje. Csupa olyasmi, amihez errefelé egy magamfajta negyvenes férfiszínész okvetlenül talál csatlakozási pontokat. Nem véletlenül mondom, hogy errefelé. Megnéztem Londonban is az Ivanovot, igen jól megcsinált, de alapvetően értetlen előadásnak tűnt. És a nyolcvanas évek közepén láttam Ivanov szerepében Szmoktunovszkijt – aki alighanem a legnagyobb színész volt, akit láthattam és láttam –, nagy hatással volt rám.

Mik voltak a saját a csatlakozási pontjai Ivanovhoz?

– Engem elég nagy felületen talált el a szerep, ezért jószerével a fordítottját csináltam annak, amit egy színész a próbaidőszakban szokott. Csökkenteni igyekeztem a találati felületetet – bár ez furcsának tűnhet –, mert attól féltem, hogy kibillen a játék a játékból. Amikor megkapok egy szerepet, elgondolkodom, hol van az a két pont, amire ki lehet akasztani a szárítókötelet, azután aggatni rá. Én az ilyet, mint Ivanov szerepe, úgy hívom, hogy naplószerep. Amit a színpadon kívül nehezen viselnének el tőlem, arra itt biztatva vagyok: tessék, lehet nyavalyogni. A darab legfontosabb mondata számomra az, amikor megkérdezem az atyai jóbarátomat játszó Mertz Tibitől: Pása, mi van énvelem? Ez a mondat nálam apám emlékéből fakad. Tíz éve halt meg, s máig szomorúságom, hogy igazán csak az utolsó években fedeztem fel magamnak. Egyszer valami parázs családi vita után beültettem a kocsimba, kimentünk az erdőbe sétálni. Megkérdeztem: mi van veled? És akkor ő elmondta 6-8 mondatban, hogy mi baja. Végül is mindig elmondható 6-8 mondatban, hogy az embernek mi a baja. Amikor az Ivanovot játszom, mindig érzem, hogy ezekkel a mondatokkal tartozom az apámnak.

– Hogy áll a partnernőkkel? Verebes Linda Surájával és Sztárek Andrea Annájával?

– Ami azt illeti – magához Ivanovhoz illő módon – eléggé bezárkóztam és magamba fordultam. Elvonultam a szereppel. Ami nem jelenti azt – remélem legalábbis –, hogy felhagytam a játszótársak iránti kíváncsisággal. Hm... Talán őket kellene megkérdezni, figyelmes voltam-e vagy sem.

Harmadszor játszik Csehovot Telihay Péter rendezésében.

– Szegeden Tuzenbach voltam nála a Három nővérben, majd Platonov következett. Telihay tehát ismer már, tudta, mit várhat tőlem – feltehetőleg azt szerette volna kapni, amit várhat – és nagy bizalmat tanúsított. Erre szükség is volt, mert igen kevés idő jutott a próbákra. Ezért magam is úgy ítéltem meg, hogy vitatkozásra most nincs idő. El is döntöttem, hogy nem fogok minden harcot megharcolni.

– Amióta eljött a Vígszínházból, vendégként főszerepet játszott Szegeden, Nyíregyházán, Miskolcon és Szolnokon.

– Játszottam itt-ott vidéken, ha nem is érek körbe, de nehéz olyan helyet találni, ahol igazán jó. Szegeden jó volt, ahol a Szikora-korszak végén fordultam meg. Abban a társulatban az emberek nem vonták kétségbe egymás jelenlétét a próbákon és az előadásokon. (Egyébként a szegedi kamaraszínház az egyik legalkalmasabb színházi tér, amelyben eddigi pályám során dolgoztam.) Hároméves vidéki vendégeskedés alatt három társulat széthullásának voltam tanúja. Szegeden, Miskolcon és Nyíregyházán. Három év alatt ez kicsit sok az embernek.

– Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy tavaly megpályázta a kecskeméti színház igazgatói posztját.

- Már amikor a pályázat első mondatát leírtam, tudnom kellett volna, hogy teljesen reménytelen próbálkozás. De van bennem valami felesleges és vicces küldetéstudat. Papíron akartam látni, amit gondolok arról, hogy miként működhetne a kecskeméti színház az Európai Unióhoz való csatlakozás idején. Mert bár nincsen Brüsszelben a kultúráról szóló lezárandó fejezet, de ettől még az unió – leginkább a pénz kapcsán, de a regionális szemlélet miatt is  – be fog gyűrűzni a színházi területre. Erre fel kell készülni és élni kell vele. A mi generációnk már nagyjából beszorult, megrekedt a két rendszer között, de a fiatalokat zargatni kell. Menjenek, tanuljanak és hozzanak haza valamit abból, amit felszednek. A fiatalokra és a nyitásra alapoztam a pályázatomat. Főiskolás színházi fesztivált, testvérvárosi kapcsolatokat, külföldi ösztöndíjrendszer kialakítását terveztem el. Ebből nem lett semmi, de legalább leírtam. Maradok színész, nyilván az a sorsom, hogy ezt a sorsot teljesítsem be. Például hogy 41 évesen érdeklődve szembesüljek Ivanov sorsával. Hogy esténként háromnegyed háznyi odaadó néző előtt eljussak a darab végi öngyilkosságig. Azt hittem, nehéz lesz majd meghúzni a ravaszt, de nem, hiszen ez csak játékhalál. És Ivanov halála voltaképpen nem is  a lövés pillanatában történik, hanem a „Misa, ezek a hülye vicceid...” kezdetű első mondattal kezdődik és a pisztoly elsüléséig tart.

Stuber Andrea