Harminc év után

...mi az, hogy elmúlt...

Vígszínházi emlékmorzsák

Egy esős, vasárnap délután (ámbár az egy másik mű) összegyűlt néhány tucat ember a Vígszínház sötét, meleg helyiségében, a házi színpadon, hogy megemlékezzen egy legendás előadás születéséről. Harminc évvel ezelőtt, 1973. március 2-án volt ugyanis az első magyar musical, a Popfesztivál premierje. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című Déry-kisregényéből Pós Sándor által színpadra írt darab Presser Gábor és Adamis Anna dalaival felfegyverkezve diadalmasan bevonult a magyar színháztörténetbe.

A találkozó igazi médiaeseménynek bizonyult. Lényegében annyi történt, hogy az egykori alkotók-résztvevők népes csapata bemutatott különböző felállásokat a nem kevésbé népes számú fotós kedvéért, fáradhatatlan vakuvillogtatás közepette. Azután az egykori szereplőknek az asztalkákat szorosan körbeülve mégiscsak sikerült afféle meghitt osztálytalálkozó-légkört teremteniük. A körülöttük tébláboló újságíró pedig igyekezett felcsippenteni – innen, valamint innen-onnan és máshonnan – néhány emlékmorzsát a tíz évig tartó, közel ötszáz előadásig eljutott, ma már jóformán elképzelhetetlen sikerű szériáról.

Presser Gábor (szerző): Amikor a Popfesztivál kapcsán találkoztam Déry Tiborral, megkérdeztem tőle: jól értem-e, miről szól a regény. Úgy gondoltam, arról szól, hogy ha elmész innen, magaddal viszed. Mondta: igen. Ezzel helyére is került bennem a történet. A darab minden értelemben újdonság volt. Nekem ismeretlen volt a színházi terep, a színészek járatlanok voltak a műfajban. A dalok betanításáról rémes emlékeim vannak. Ültem a zongoránál, velem szemben 20-25 színész – érdeklődők, kedves rosszcsontok és szörnyetegek vegyesen – és úgy viselkedtek, mint a vásott kölykök a tanárral az iskolában. De talán mégsem lehetett olyan szörnyű, hiszen akkor estem bele a színházba, és azóta is fogva tart.

Tahi Tóth László (főszereplő): Élénken él bennem a bemutató, amely egyébként Várkonyi Zoltán személyes harcának eredményeként jöhetett létre. Apám, akinek festőművészként tele volt a feje mindenfélével, nemigen tudta követni, hogy a hét gyereke mit csinál és hol tart éppen, de ez egyszer végre eljött megnézni engem színpadon. Az első sor közepére szereztem jegyet neki. Elkezdődött az előadás, felment a függöny, és ő fél perc múlva felállt és távozott. Ugyanis szénanáthája, vagy efféle allergiája volt, s mihelyst meglátta a díszletül szolgáló szalmabálákat, azonnal kimenekült a nézőtérről.

Marton László (rendező): A legnagyobb élmény talán a prágai vendégjáték volt. Amikor befutott a buszunk, a Vencel tér feketéllett az emberektől. Ők voltak azok, akiknek már nem jutott jegy. Rájuk való tekintettel a hét órás előadás után, este 11-től még egyszer eljátszottuk a darabot. Akkor éjszaka mindenki ott volt a színházban – Háveltől Hrabalig -, aki számunkra jelentett valamit. Már majdnem leoltották a villanyt, amikor valaki szólt nekem: kint áll Emil Zátopek, az egykori legendás futó, szeretne bejönni, de nincs jegye. Kifutottam érte, és a saját helyemre ültettem le, annyira örültem annak a csodálatos idős embernek.

Dr.Márkus László orvos (néző): 1971-ben orvostanhallgatóként Svédországban jártam, s ott láttam a tévében felvételeket a woodstocki fesztiválról. Ráismertem az érzésre, amikor pár

évvel később a Vígben megnéztem a Popfesztivált. Meghatározó élmény volt az előadás. Tulajdonképpen még a kábítószerre is ott döbbentem rá a nézőtéren, hogy az olyasmi, amibe bele lehet halni. Emlékszem, elcsodálkoztam, milyen szépen, tisztán énekelnek a szereplők. Magam is beatzenéltem korábban, s meglepett, hogy a színészeknek ez milyen jól megy.

Béres Ilona (szereplő): Az a kép él bennem legerősebben, hogy az előadás egy pontján hátul feküdtünk a földön, Komár Laci hevert mellettem, és kedvesen mindig megböködött, hogy Ilike, mindjárt mi jövünk! Nem mintha nem tudtam volna magam is, de talán félt, hogy egyszer elalszom! Eredetileg Marianne voltam, majd később Beverly szerepét vettem át, s őt játszottam például azon a napon is, amikor délután meghalt az édesapám. Kerestem dúltan a halott Esztert. Ellenségemnek sem kívánom azt az estét.

Hegedűs D.Géza (szereplő): Engem egy főiskolai óráról hívattak ki a portással, lent várt az autó és vitt a Vígszínházba. Ott aztán felkértek, hogy ugorjak be aznap este abba a szerepbe, amit eredetileg Koltai Robi játszott. Így találkoztam először a Vígszínházzal és Marton László rendezővel, akinek pályájával összefonódott az enyém is, hiszen a színház nagy sikerű zenés előadásaiban – a Popfesztiváltól a Harmincéves vagyokon, a Jó estét, nyár...-on vagy a Kőműves Kelemenen át A padlásig – mindben részt vehettem. Szorongó típus voltam és vagyok, de a Popfesztivál felszabadító élmény jelentett számomra. Talán a zene miatt... Hiszen mi ezen a zenén nőttünk fel.

Szerényi Gábor képzőművész (néző): Nagy hatással volt rám annak idején az előadás, de ellentmondásosan. Volt, ami elragadott, és volt, amit fájóan nem jónak találtam. A zenéjét imádtam és a magaménak tudtam. Kicsit rossz néven is vettem, hogy ezek a profi színészek – akiket valahogy anakronisztikusnak éreztem az előadásban – megkaparintottak valamit, ami az enyém, és amit nem illene elragadniuk tőlem.

Kern András (szereplő): Pillanatnyilag csupa destruktív dolog jut eszembe. Nagyon hosszú széria volt, s egy idő után elég vagányan álltunk hozzá az előadáshoz. Fiatalok voltunk és lazák, ma már inkább úgy mondanám, felelőtlenek. Volt olyan este, amikor úgy döntöttük, hogy a tévéműsorban szereplő focimeccs miatt felpörgetjük kicsit a játékot, hadd lássunk még valamit a második félidőből. Amikor Marton Laci betelefonált a színházba, hogy megvolt-e már a szünet, a portás lakonikusan közölte, hogy itt nincs senki se, az előadásnak már vége van.

Szakácsi Sándor (főszereplő). Jószerével a darab összes férfiszerepébe beugrottam, szinte mindegyiket játszottam. Ha egyetlen előadást kell kiragadni, az ötlik fel bennem, amikor egy foghúzásos nap estéjén József voltam. Énekeltem a színpad szélén szívvel-lélekkel a Meg akarom találni Esztert, és arra gondoltam közben, hogy a nézők vajon mennyire látnak bele a számba, észreveszik-e a lukat meg amit vérzéscsillapításra mellégyömöszölt a fogorvos.

Almási Éva (főszereplő): Emlékezetes időszak volt, amikor három-négy hónapig várandósan játszottam Esztert. Volt egy monológom a darab végén – furcsa mód még ma is szóról szóra tudom –, nehezen tudtam nekirugaszkodni a próbákon, sokáig halogattam az elmondását. „Viszik hát batyuikat teli rohadással a túlvilágra, hogy ott is csak rohadás legyen, mivelhogy bebizonyosodott – ó, balga szűz –, hogy az ember az itt-et és az ott-at is a saját képére teremti.” Sok-sok estén adtam ezt elő, aztán egyszercsak eltűnődtem az öltözőben: hogy ennek a gyereknek, aki itt nődögél bennem, hányszor kell szegénynek végighallgatnia? És hát a dalokat is hányszor hallotta énekelni?! Nem csoda, hogy kívülről tudja...

Stuber Andrea úttörő (néző) Naplórészlet: „1974. január 13. A Popfesztivál napja végre! Fél 3-ra mentünk a Vígbe, az előadás piszok jó volt. Mázlink volt, mert nem a Gemini, hanem az LGT játszott. A szereposztás marhajó volt és állati vagány az egész. Irtó cuki a Tahi Tóth, a Nagy Gábor meg... Elhatároztam, hogy szemezek vele, de akkor nem tudtam mindenre figyelni, úgyhogy inkább lemondtam róla. Annyira azért rajta voltam, hogy így is összenéztem vele háromszor!!! A zene volt a legfrankóbb, csak kár, hogy az egész elég rövid ideig tartott. De az jó volt, hogy a végén, mikor kijöttünk, ugyanez a zene szólt még a ruhatárnál is. Így nem kellett olyan hirtelen elválni.”

Nagy Gábor (szereplő): Amikor Belgrádban, a BITEF-en játszottuk, az él bennem nagyon. Elcsatangoltam a városba és eltévedtem. Nemcsak azt nem tudtam, hogy kell a színházba eljutni, de azt se, hogy melyik színházban lépünk fel. Végül odaértem, de az előadásnak is lett némi rémálom jellege, mert eldobott valaki a színpadon egy égő cigarettacsikket, és mivel én álltam legközelebb a portálhoz, az ügyeletes tűzoltó nekem szólt be percenként, hogy mindjárt leállíttatja az előadást.

Kútvölgyi Erzsébet (főszereplő): Nagyobb szerepeket is játszottam a Popfesztiválban, de a legjobban azt szerettem, amikor az 1. Lány voltam. Olyankor én futottam be elsőként a színpadra, és ezt harmadéves főiskolásként megtisztelőnek éreztem. Nagy élet folyt a színpadon, igazi fesztiválhangulat volt minden este. Amikor elöl álltam, és éppen vittem a terhet valamelyik nagyobb szerepben, akkor mindig irigyeltem a többieket, akik hátul azt a felszabadító erejű, boldogító érzést élték meg, aminek valamiképpen a közönség is részese volt, hiszen nyilván azért szerették és éltették a nézők ezt az előadást olyan erősen és olyan sokáig.

Mire az esős vasárnap délután estébe nyúlt, a fényképezőgépekben elfogytak a filmek, ki-ki belekóstolt az ünnepi asztal finomságaiba és az egykori partnerek sztorijaiba, majd lassan szétszéledt a társaság. Talán nem is hosszú időre szól az elválás. Két év múlva, 2005-ben jöhet egy másik megemlékező délutáni parti a Vígszínházban, amikor majd a Harmincéves vagyok mondhatja el magáról, hogy harmincéves vagyok.

Stuber Andrea