Stuber Andrea

Egy szoknya, egy nadrág

Béres Ilona

interjú

Zsöllye 2003.V.

 

Egy szoknya, egy nadrág

Beszélgetés Béres Ilonával

 

– Különös kaland A világ feleségei című előadás. Öt színésznő ül bundában tizennégy meztelen férfi mögött és mondja egy nálunk ismeretlen kortárs angol költőnő, Carol Ann Duffy verseit. Percig sem habozott, amikor felkérték?

– Pillanatig sem. Ha Zsótér azt mondja: csináljunk valamit, például menjünk a Holdra, akkor indulok a létráért. Ez 1994-ben dőlt el, amikor a Radnóti Színházban a Görög előadásában dolgoztam vele. Azóta ő bármire hívhat, nem mondok nemet. Tudom, hogy a munka érdekes és tanulságos lesz, s ha nem értek majd egyet vele, meg fog győzni a maga színpadi igazságairól. A mostani produkcióban a kevés próba és a szokatlan helyszín okozott tébolyító feszültséget. Az, hogy mi kerültünk a lelátóra, és odalent ült a közönség. Börcsök Enikő mondta a második este után: azt hitte, leszédül a tribünről. De akkor már repültünk; vittek a versek. Ezt az angol költőnőt egyébként nem ismertem korábban, most is csak annyit tudok róla, hogy leszbikus, ötven év körüli, és már-már koszorús költő lett nemrégiben, de végül elmaradt a kitüntetés. Ami nem is meglepő, mivel ezek a költemények enyhén szólva nem festenek hízelgő képet a férfiakról. Nyilván az előadás sem. Tizennégy férfi van jelen szótlanul. Arról mi színésznők kezdetben nem tudtunk, hogy ruhátlanok lesznek. Amikor nekivetkőztek, eleinte zavarban voltunk, nem tudtunk hová nézni. De ők maguk cseppet sem restellkedtek, elvégre valamennyien a Képzőművészeti Főiskola aktmodelljei. Természetes módon vállalják a testüket a maga tökéletlenségével és profi módon tudnak pózokat kitartani.

– Csak a nézőtéren hatottak zavarbaejtőnek és szánalomra méltónak ezek a személytelen, bércsupasz férfiak a romlandó testükkel és a kiszolgáltatottságukkal?

– Egy színésznőben több kegyetlenség van annál, hogy sajnálja őket. Zsótér ilyennek képzelte el ezeknek a verseknek a világát, s az előadás nagyon ki is adta a maga képét. Engem egy ponton segítettek a pőre férfitestek, a Kirké című versnél. Ők négykézlábra ereszkedtek, én felálltam, s láttam a fehér hátukat, míg mondtam a szöveget: „Minden disznó megvolt, ilyen-olyan alakban /markomban hátuk sörtés, sózott bőre”. Ez a helyzet már-már valódi szituációt teremtett számomra. Maguk a versek egyébként játékosabbak talán, mint ahogy az az előadásból kitetszik, ám a tizennégy férfi tárgyias jelenlététől drámaibbá, súlyosabbá váltak. De hát Zsótér így látja a világot.

– Zsótérnak „bianco csekket” adott. Amikor mások hívják vendégeskedni, akkor mit mérlegel?

– Ó, a Rejtett játékoknak igen megörültem. Marton László telefonált és kérdezte, van-e kedvem a volt osztálytársaimmal, Halász Jutkával és Szegedi Erikával játszani a Pesti Színházban. Hát persze hogy volt! (Történetesen az anyaszínházamban, a Hevesi Sándor téren is együtt vagyok „régi lányokkal”, Tordai Terivel és Moór Marival a Csütörtöki hölgyekben.) Érdekes volt a Vígbe visszamenni, s sok mindent úgy találni ott, mintha megállt volna az idő azóta, hogy húsz éve eljöttem onnan. Nem afféle lázas próbaidőszak volt, inkább kellemes. Egyetlen fájdalmam, hogy a figura, akit játszom, kisebb kaliberű lett annál, mint ami megilleti. Ugyanis a darabban megírt negyvenöt éves fekete szerető helyett – mivel nem akadt megfelelő korú színész - szép, fiatal, fehér partner jutott nekem Selmeczi Roland személyében, ami kicsit kedvezőtlenebb színben tünteti fel az én Albertine Prine-omat, mint az eredetit.

– És amikor Kovalik Balázs kérte fel a Borisz Godunovban Sujszkij szerepére?

– Az rögtön nagyon izgalmasnak tűnt. Voltaképp az elhalt, elhullott markáns hatvanas férfiszínészek helyett játszom én ezt a szerepet. A színésznők között aktívan jelen van a korosztályom, a férfi részleg viszont hiányos és erőtlen. Kovalik megfelelő korú és erejű ellenfelet keresett Gálffi Laci Borisz Godunovjának, s úgy álmodta meg, hogy én legyek az. Már az első beszélgetésünkkor borzasztóan tetszett, amit gondolt és mondott, s azután hat hét boldogságos próbaidőszak következett. Feltöltődtem tőle, mint a tehetséges emberekkel való találkozástól mindig. Amikor annak idején a Nemzetiben a Cseresznyéskertet csináltuk, öt évig el tudtam éldegélni Frunzával a szívemben. Ami az előadást – a Borisz Godunovot – illeti, megosztja a közönséget. Mindenki annyit lát, amennyi szeme van. A testvérem például velem magyaráztatta el, mi is volt ez, de akadnak olyanok, akik az első pillanattól az utolsóig felfejtik a rendezői koncepciót. Örülök, hogy Mácsai átviszi a következő szezonra: hadd próbálkozzon-ismerkedjen vele a közönség havi egy-két estén. Ősszel egyébként az én repertoárom is újabb férfiszereppel bővül. Balázs Zoltán hívott a Bárkára, ahol Weöres Sándor Theomachiáját rendezi meg, és a sok nő között nekem szánja Kronos isten szerepét. Mint mondta, arra az energiára van szüksége, ami belőlem árad. Elvállaltam. Muszáj is kimozdulnom a Magyar Színházból, különben nem lehetne látni, mit csinálok, hol tartok a pályán, s nem arathatnék szakmai sikereket. Legutóbb ugyan eljátszottam meglehetős színészi tapasztalattal és eléggé gazdagon a Sade márkinéban az anyát, de az visszhangtalan maradt, mivel a Hevesi Sándor téren történt, ahová a szakma nem jár. (Az ironikus mosolyt tessék hozzáképzelni.)

Stuber Andrea