Stuber Andrea

Sző, fon, nem takács

Katona: Bánk bán

Nemzeti Színház

színikritika

Színház 2003.III.

 

Sző, fon, nem takács

Katona József: Bánk bán

 

Katona József: Bánk bán (Nemzeti Színház)

Koreográfus: Horváth Csaba  Zene: Vajda Gergely   Dramaturg: Szász Zsolt   Díszlet és jelmez: Alekszandr Belozub  Rendező: Vidnyánszky Attila

Szereplők: Sinkó László, Trill Zsolt, László Zsolt, Nagy-Kálózy Eszter, Varga József, Tóth László, Blaskó Péter, Kacsur András, Kátya Alikina, Ivoskovics Viktor, Kaszás Attila, Szarvas József, Kristán Attila, Szabó Imre, Rácz József, Soter István, Szűcs Nelli, Vass Magdolna, Kacsur Andrea, Orosz Ibolya, Béres Ildikó

 

A Nemzeti Színház Bánk bán-előadása voltaképp hasonlít a Nemzeti Színház épületére. Mindkettőben van bőven mindenből. Álmélkodhatunk a különböző korok, stílusok, formák, műfajok tobzódása láttán. (Hadd emeljem ki a ház belsejének két, számomra emlékezetes részletét. Az egyik a nézőtér oldalfalán magasodó áloszlop áloszlopfője alatti keskeny sáv, ahol kicsi kék négyzetek váltakoznak kicsi zöld négyzetekkel, felidézve a hetvenes évek víkendház-berendezéseinek színvilágát. A másik pedig az első szint szőnyegpadlója, amely – édesanyám szíves közlése szerint – a falusi öregasszonyok barhent háziruhájának mintázatát utánozza.) Ami a Bánk bán-produkció eklektikáját illeti, az végül is egységes stílussá áll össze és koherens képi világgá alakul, s ez már önmagában sem mindennapos teljesítmény. (Mármint hogy Vidnyánszky Attilának sikerült rendet teremtenie a potpourriban, amelyet odaszervezett a színpadra.) Az előadásnak formája, bősége, gazdagsága van és hangulatot hagy maga után (borongóst, visszafájót), amiért nem lehet elég hálás a Nemzeti Színház sokat próbált nézője, még ha a produkció egyébként problematikus is, a játék pedig nem mindig meggyőző.

Voltaképp el lehet képzelni a Bánk bánt abban a leegyszerűsített, ugyanakkor sok mindent összestilizáló színpadi környezetben, melyet Alekszandr Belozub tervezett a darab köré. Négyzet alakú világos vászonszőnyeg jelöli ki a színpadon a játékteret. Vagy talán inkább küzdőteret, mint számos sportágban. Az lép rá, aki szerepel a jelenetben, de a kívül készülődő játékosokat is látjuk, amint nézelődnek vagy „melegítenek”. Szent terület ez a küzdőtér, mint a szumóban a dohjó – bár az kicsit bonyolultabb hely, mert annak közepén hatféle dolog van elásva: pörkölt dió, mosott rizs, gesztenye, tengeri moszat, tintahal és só –, de emlékeztet rikisire (szumóbirkózóra) a Bánk bánt játszó László Zsolt is, egyrészt a guggolós, féltérdes testtartása miatt, amelyben olykor figyeli az eseményeket, másrészt mert szemmel láthatólag óriási belső energiákat mozgósítva, erős szellemi koncentrációval van jelen a szerepében. Mintha egy fortyogó vulkánt kellene visszatartania.

Ha lábmagasságtól felfelé indul a tekintetünk a színpadon, a sport-allúziót elhagyva magyaros motívumba botlunk. Hátul egy bejárati nyílásban mézeskalácshuszár formájú lovas őrök afféle függönyként ringanak. Fölöttük egyszerű, fehér, jelzésszerű építmény, torony, kapuk. Akad még a színpad mélyén egy hatalmas, magasba törő létra, melyet sokáig nézegettem, hogy vajon mire kell, aztán elkerülte a figyelmemet, mi lett vele. Hátul három nő mitológiai utalásként fon, sző, még tilol is, míg lejátszódik a dráma. (Az egyikük, az asszonyosabb formájú, Vidnyánszky legkiválóbb beregszászi színésznője, Szűcs Nelli.) E három szótlan párka nyitja és zárja az előadást, pantomimmal, tánccal, néma előszóval és zaklatott epilógussal. Elsősorban ők – valamint Vajda Gergely szuggesztív zenéje és hanghatásai – kölcsönöznek valami balladisztikus szépséget és baljós végzetszerűséget a történetnek. Mert Vidnyánszky Attila sorstragédiának láttatja Bánk históriáját, ámbár ennek illúziójából levon avval, hogy a szereplőket színen tartja színészi mivoltukban, fellépésre várva, s e szertartásossággal a mű lendületét is megakasztja némiképp. (Meg hát össze is zavarja talán az előtanulatlan nézőt, aki esetleg nem érti, hogy a szereplők miért nem tudnak arról, ami a szemük előtt játszódott le.)

A Belozub tervezte jelmezek ugyancsak sokféleségükben feltűnőek. Bánk szovjet katonatisztre is hasonlít a hosszú kabátjában, Kubik Anna korrekten megformált Gertrudisa meg kicsit úgy fest, mint egy páva lovaglóruhában, s a pávavonalat erősíti annak az oltárszerű, hordozható üvegablaknak a mintázata is, melyen megöletése előtt a királyné dekoratív látványelemként tartózkodik. A békételenek gyászhuszárnak öltöztek, zsinóros fekete mentét húzva, viszont Szarvas József Tiborcának viselete – zakó alatt színes pulcsi – határozottan emlékeztet egy falusi iskolaigazgatóéra, aki leragadt a hetvenes évek tarisznyahordási divatjánál. Belozub fantáziadús jelmezeinek egyébként van némi „Nemzeti retrospektív” jellege is, amennyiben Trill Zsolt izgága Ottója olyanféle fekete, szőrmegalléros kabátot hord, mint Alföldi Róbert Luciferje, Nagy-Kálózy Eszter Melindájának toalettje pedig felidézi a színésznő „szomorú bohóc”-jelmezét A viharból.

Még mindig nem tudván elszakadni Belozub leleményeitől, okvetlenül szóba kell hoznom Gertrudis és Endre fémből készült, kétszemélyes hintatrónját. E sajátságos bútordarab alatt leli szörnyű végét Gertrudis, mivelhogy Bánk könyörtelenül halálra üli őt. A leszámolás egész egyszerűen komikumba fullad. Ugyanakkor a gyilkosság módja jótékonyan időt ad; hahogy a meráni asszony hosszan vergődik a királyi szék alatt, legalább elmondhatja az agyonszúrása utáni szövegeit. (Katona végül is ránk hagyta azt a nyugtalanító kérdést, hogy Bánk tulajdonképpen a haza üdvéért ölt-e, vagy privátim – pro domo – járt el.)

          Méltatlanul későn kerül szóba Horváth Csaba koreográfiája, mely tánc és tömegmozgatás formájában többnyire illusztrálja a történéseket. Leszámítva azt a rádöbbentő hatású betétet, mely a Gertrudis halála utáni megtorlást ábrázolja, megfejelve egy igazi, Vidnyánszky-féle bombasztikus dupla-effekttel: a fehér vászonszőnyeg elvörösödésével, plusz a magasból lezuhanó, vérrel teli dézsával.

Az összhatás végül is az, hogy a zene, a mozgás és a tárgyi környezet extremitása nem váltja ki a színészi játékot, ellenben elnyomja. (Itt jegyzem meg, értetlenül állok az előtt, hogy ezúttal értettem olyan színészeket, akiket korábban nem. Eddig a Nemzeti nagyszínpadi előadásain mindig kellett erőlködnöm. Mintha idegen nyelven beszéltek volna a szereplők, olyan nyelven, amelyet ismerek, de azért koncentrálni kell, hogy mindent megértsek. Most meg csak úgy észrevétlenül eljutottak rendeltetési helyükre a szavak. Vagy jobban beszéltek a színészek a szokásosnál, vagy pedig az a helyzet, hogy a terem akusztikája a díszpáholyra koncentrál, ahol véletlenül ültem.)

Két megnyíló és kiteljesedő jelenetet hoztam magammal az előadásról. Az egyik a békételeneké, a dráma második szakasza. Ez a szcénát gyakran láttam teljesen komolytalannak, boros kupát szorongató, ragasztott bajuszú, serdületlen stúdiósokkal és pirosló orrú, kivénhedt hőzöngőkkel. (És láttam egyszer egy zseniális ötlet köré szervezve. Verebes István kassai rendezésében a Petur házába érkező ballonkabátos Bánk egy üveg bort hozott magával, selyempapírba csomagolva, ahogy illik, ha az ember vendégségbe megy. S miközben a lázadók az ország sorsának megfordításán buzgólkodtak szóban, hosszan próbálkoztak, de képtelenek voltak kinyitni azt az üveg bort.)

Vidnyánszky Attila sápadt gyászhuszár magyari urai félnek a gyűlésen. Tartanak a nagyapósan intonáló Blaskó Péter Peturjának hevétől is, Bánk haragjától is. A darab és az előadás e nagyszabású, szép ívű jelenetében László Zsolt tökéletesen meggyőz bennünket arról, hogy Bánk bán józan, megfontolt, karizmatikus erejű államférfi. Láthatjuk és elhihetjük: szavaival lefegyverezte az összeesküvőket. „Bármint dörömbözött szerelme-féltő nagy szíve”. (Ez a nyelvezet innen nézve egyszerűen elragadó. De annak idején a kortárs literátorok kifejezetten alpárinak tartották Katona szövegét. Nincs benne nyelvújítási lelemény – az egy érzemény kivételével –, idegen szó csak elvétve, nem mindig akceptálja az ikes igéket – szánakoz, hazud stb. - és még a helyesírása sem felelt meg a korabeli szabályoknak.)

A másik emlékezetes, már-már megrázó jelenetében Bánk magánemberi, férji minőségében mutatkozik előttünk. Abban a kettősben, melyben Melindával fizikailag is szinte tépik, húzzák-nyúzzák egymást. Egy nagy, zilált férfi és egy kicsi, összeomlott nő, akit majdhogynem tárgyként kezel mindenki az előadásban.

          A végén, amikor már meggyászolta asszonyát II.Endre is - Sinkó László személyében, aki a szép fehér hajához szép fehér jegesmedvebundát kapott -, a párkák kiállítják a három, felében-harmadában elkészült szőnyeget. A középsőn mintha a magyar korona körvonalazódna. A nők vad forgásba-táncba kezdenek, s az elvarratlan szálakat végképp összekuszálják.

Hát ezt a félkész sokféleséget szőtték ide nekünk, magyarok, spanyolok, németek, zsidók, lengyelek, ukránok szálaiból, mindenkiéből, aki a darabban és környékén bódorog. Ha minden jól megy, végül is egy közös Európa lesz az egészből. Vidnyánszky már bent van.

Stuber Andrea