Szenvedő szerkezet

Beszélgetés Mucsi Zoltánnal

Ezzel a hozzáállással vidéken is megdöglesz! - hörögte Som C. Antal rendező képében Mucsi Zoltán, amikor szegény Ormándi Béla asszisztens (Scherer Péter) nem akart kötni mint habarcs. A mondás a szolnoki Szigligeti Színházban volt szállóige, így került a Csányi-féle Szentvánéji álom szövegébe. A beszállító Mucsira azonban nem érvényes – ő ugyanis a hozzáállásával nemhogy megdöglött volna vidéken, hanem ott kelt életre.

- Tizenöt évig voltam szolnoki színész, s erre a másfél évtizedre jutott négy igazgató, több rendezői gárda, időnként cserélődött a színésztársulat is. Nekem tehát sokáig nem kellett színházat váltanom - az új éra mindig házhoz jött. Som C. Antalba valahogy beleépült az egész szolnoki korszak. Amikor Fodor Tamás megnézte a Szentivánéjit, azt mondta: örül, hogy ilyen jó vagyok ebben és sajnálja, hogy nála Szolnokon sosem voltam ennyire jó. De remélem, azt tudja, hogy a vele való korábbi munkának része van minden azóta elért sikerben. Fodor meghatározó rendező volt számomra, jóllehet buktam nála néhány nagyot. Például A kastélyban. Abban az előadásban – úgy mondanám – féltem duplaszaltót ugrani, s csináltam helyette egy biztonsági tigrisbukfencet. Vagy rámbízta a Tartuffe címszerepét, és nem tudtam megoldani. Elhasaltam persze máshol is: mondjuk a Telihay Péter rendezte nyíregyházi Marat/Sade Marat-jaként. (Szerzői megjegyzés: ha már Mucsi szinte csak bukásokat említ, én hadd szúrjak közbe sikereket. Például - egyik kedvencemet - Az üvegcipő Házmesterét. Vagy ott volt Szikora egri Csongor és Tündéje, amelyben Kurrahot játszotta. Aztán Christopher Mahon A nyugati világ bajnokában, Szolnokon, Fodornál. Iaszon a Kamondi-féle, miskolci Médeia-variációkban.) Azért mára, úgy gondolom, eljutottam bizonyos szakmai szintre; a nézhetőség határát szinte mindig elérem. Mostanában olyan rendezővel szeretnék dolgozni, aki nem azt akarja tőlem, amit már tudok. Akinél vért kell izzadni. A szenvedés amúgy sem spórolható meg. Hiszen a színészi munka – ámbár játék is persze, örömteli játék -, hasonlít a szüléshez. Sőt, az azt megelőző folyamatok is felfedezhetők benne. Van olyan része, amelyik a szeretkezés mámorához hasonlít, van néha hányinger, aztán a kihordás következik, végül a vajúdás, ami sosem fájdalommentes. De ha minden jól megy, akkor a végén csoda születik.

- Az is szép, nagy, nehéz szülés lehetett, hogy létrejött a Bárka. Részese volt a színház megalakulásának és az első ciklusnak.

- A történet számomra véget ért, nem szívesen beszélek róla, mert még fáj. Persze lehet, hogy idővel majd kiderül, így jártam jól. Utólag szerencsének gondolom azt is, hogy Schwajda György, az akkori igazgatóm nem hívott el Szolnokról a Művész Színházba. Akik mentek, azok közül sokaknak megbicsaklott a pályája a színház megszűnése után. A Bárkáról annyit még megjegyeznék a pályázat ismeretében, hogy újra politikai döntés született. Annak következménye ez, hogy az utóbbi tíz évben a politika befurakodott a színházi életbe – lásd: Új Színház, Szeged, Veszprém. Ez a folyamat megosztotta és erkölcsi mélypontra juttatta a szakmát, mely jelenleg cinikusan, érdektelenül vagy félelemből, de némán szemléli az eseményeket. A jéghegy csúcsa természetesen az új Nemzeti. Azért akadtak kollégák, akik nemet mondtak az onnan jövő felkérésre. Hozzám az ő álláspontjuk áll közel. Mivel meggyőződésem, hogy ki kell fejeznünk a tiltakozásunkat, ha szakmai ügyekről a politika dönt. Már csak azért is veszélyes, ha egy színész morálisan kétes dolgokba bocsátkozik, mert a megalkuvás, a kisebb-nagyobb hazugság képes beszivárogni a munkába, a színpadi létbe is. Visszatérve a Bárkára: arra szívesen gondolok, hogy a Nexxt és a Megszállottak kapcsán találkoztam Schilling Árpáddal és társulatával. Ezek a lányok és fiúk nagyon dolgoznak, úgy akarnak jó színészek lenni. A gyerekeim lehetnének, és elfogadtak engem. Ez jó érzés.

- Nyolc év után visszamenni vendégként Szolnokra főszerepelni, az is jó érzés nyilván.

- Amikor eldőlt, hogy Podkoljoszint fogom játszani a Háztűznézőben Telihay Péter rendezésében, először a balsikerű Marat jutott eszembe. De azóta jó néhány év eltelt, nincs kizárva, hogy javultunk mindketten – gondoltam. Az olvasópróbára utazni felkavaró élmény volt: jó is, rossz is, mindenféle szolnoki emlék előjött. Később aztán úgy ültünk Tóth Jocóval és Mertz Tibivel a büfében, mintha el se mentünk volna. Hát sokszor sajnos nem üldögélhettünk, mert kevés idő jutott a bemutatóra. Mindössze három hétig tudtunk reggel is, este is próbálni.

- Mire készül ezután?

- Térdműtétre. Márciusban befejezem az évadot és kés alá fekszem. Utána két hónapig fel sem kelhetek. Márait fogok olvasni, azt tervezem. Meg hogy egy időre kívülkerülök a színházon és minden más nyüzsgésen, megpróbálok majd messzebbről ránézni az egészre.

Stuber Andrea