Stuber Andrea: Víg esztendő

Vígszínház

évad-összefoglaló

Színház 2001. IX.

 

Víg esztendő

 

A 105 éves Vígszínház történetében “új” korszak kezdődött az elmúlt évad végén, még ha ez a “régi” is. Marton László vezetői megbízatása lejártával a fenntartó Fővárosi Önkormányzat pályázatot írt ki, melynek eredményeként a társulat eddigi irányítója nyerte el az igazgatói állást újabb négy évre. (Egy oktondi és veszélyes feltétellel, miszerint 2001. június 30-áig vizsgálja meg a direktor a Pesti Színház “leválasztásának” lehetőségét. Ez a lehetőség a Vígszínház számára természetesen egyáltalán nem csábító, sőt csöppet sem kívánatos.)

Marton Lászlón kívül ezúttal senki nem szállt versenybe. A színházigazgatói pályázatok környékén fel-felbukkanó emberek - reményteljes ambicózus fiatalok, megbízható profik, nehéz természetű öntörvényűek, megélhetési kényszer mozgatta szabadúszó rendezők – most nem próbálkoztak. A jelentkezők távolmaradását akár a színházi szakma elismerésként – vagy legalábbis beismeréseként - értékelhetjük. (“Biztos úgy érezték, hogy nem tudnának jobban boldogulni a feladattal, mint Marton” – mondja a társulat egyik idős, sokat látott tagja. Kell is nagy bátorság ahhoz, hogy valaki vállalkozzon egy vígszínháznyi monstrum irányítására – tenném hozzá.)

 

A nézettség

 

A Szent István körúti teátrum a legnagyobb prózai színházunk. S mint ilyen, már-már heroikus küzdelmet folytat azért, hogy méretei ellenére megmaradhasson prózainak e mostani időszakban, amikor a közhiedelem szerint csak zenés művekkel, illetve bulvárdarabokkal lehet tartósan megtölteni a (nagyon) nagyszínházak nézőterét. Természetesen a Vígszínház is figyelembe veszi a könnyebb műfajú előadások iránti közönségigényt. Évekig folytatta azt a gyakorlatot például, hogy az évadot zenés produkcióval zárta. Mostanra azonban – mondhatni – “bekeményített” Marton László, s a 2000/2001-es évadban (mindössze) három vígszínházi bemutatót tartott, egyetlen bulvárdarab, operett vagy musical nélkül. Itt jegyzendő meg, hogy az eredetileg kifundált műsorterv meglehetősen esetlegesnek bizonyult. Az 1999/2000-es évad végén még a Lóvá tett lovagokat, a Nórát, A kertész kutyáját és a Micimackót tervezték színre vinni, de csak az első kettő valósult meg. A Pestiben jobb arányban realizálták az elképzeléseket, ott a Tóték, a Képzelt beteg és a Bölcs Náthán megszületett, csupán az ígéretes Három nővér maradt el amiatt, hogy Szász János rövid és csekély eredményű vígszínházi működés után elhagyta a társulatot. A Házi Színpadra tervezett négy új produkció közül három egyáltalán nem jött létre - egy átcsúszott a következő szezonra -, a negyedik pedig (Cselédek) a Pesti Színházba került, s ott a jelenlegi repertoár legszerényebb nézettségű darabja. Az idei házi színpadi újdonság hiánya, meglehet, a színészek szempontjából a legsajnálatosabb, akik elestek attól a lehetőségtől, hogy stúdiószínpadi körülmények között kockázatosabb szerzőkkel, alkotókkal és játékmódokkal kísérletezzenek. Már ha van bennük igény ilyesmire.

A Vígszínház 2000/2001-es évada elképesztően és döbbenetesen és boldogítóan sikeres volt. Persze erről is vélekedhetünk különbözőképpen. (“Nem tudtam meg az előadásainkból, hogy miért ezeket a darabokat mutattuk be”–mondja egy vígszínházi színész. “Senki nem hitte volna, hogy ekkorát durran a Nóra, és még azon kívül is minden bejön nekünk idén” – fogalmaz egy nem színész. Azért igazgató az igazgató, hogy tudja, mit kell játszani – vélem én.) Ami tény: ebben a szezonban 406321 néző látta az előadásokat, s ez minden várakozást és korábbi rekordot felülmúl. Míg a hasonló méretű európai színházak látogatottsága legfeljebb 70-80 százalékos, addig a Szent István körúti épület 1021 eladható helye átlagosan közel 95 százalékban kelt el az évadban. Ezenközben az 534 férőhelyes Pesti Színház és a 70 főt befogadó Házi Színpad látogatottsága 100% fölötti volt, ami azt jelenti, hogy a pótszékek mindkét helyen megszokott és állandó bútordarabbá váltak. (A jövő évadra nézve is igen kedvező előjel, hogy 17975 bérlet fogyott el, ami szintén jelentősen több a korábban eladott mennyiségnél.) Enyhe zavarra és tanácstalanságra legfeljebb az adhat okot, hogy nemcsak azon előadások vonzottak telt házakat, amelyeknek számos érdeme van, hanem azok is, amelyeknek szinte semmi.

 

A bemutatók

 

A Szent István körúton az ifjú Shakespeare vígjátéka, a Lóvá tett lovagok volt az első őszi premier október 14-én. Az igazgató Keszég Lászlót hívta vendégnek, hogy a fiatal rendező a társulat fiataljaival –  a Hujber, Gyuriska, Kolovratnik, Csöre, illetve Börcsök, Balázsovits, Buza, Majsai négyespárossal - dolgozhasson. A közös munka a kritikusok és a kritikusoknál gyakran sokkal kritikusabb résztvevők véleménye szerint nem sikerült jól. (“Nem akart semmit a rendező” – állítja az egyik szereplő. “Elromlott valamikor a próbaidőszakban, együtt rontottuk el” – szögezi le egy másik színész. “Nem lett olyan, de azért az előadás igyekszik, helyezkedik, kölcsönhatásban a nézőkkel, akik szeretik.” –  mondja a harmadik. Akadt valami fület bántó a fiatalokban – jómagam így emlékszem. – Micsoda megkönnyebbülés volt, amikor bejött és megszólalt Lukács Sándor!) A Lóvá tett lovagok mindenesetre 37 telt házas előadást mondhatott magáénak az évadban, ami kedvező nézői fogadtatást jelez.

Ugyancsak pályakezdő rendezők mutatkoztak be - nem különösebben átütő teljesítménnyel - a Pesti Színházban, ahol a megelőző évadokban kissé tán ásatag darabokkal állt elő a színház. Ősszel először Réthly Attila jelentkezett a Tóték színrevitelével, szeptember 24-én. („Azt hittem, abból majd valami izgalmas jön ki, hogy fiatalok nyúlnak a darabhoz, de nem adtak újat vagy érdekeset – sajnálkozik a színház egyik dramaturgja. Humorba fulladt az előadás, egyedül a Tótnét játszó Börcsök Enikő menekült meg és úszott partra – summáznám.)

Az Örkény-premier után a Vígbe tavaly szerződött Rusznyák Gábor következett a Képzelt beteg megrendezésével, a mindenre képes Reviczky Gáborral a címszerepben az október 8-i bemutatón. („A könnyebb ellenállás irányába indult el az előadás, arra terelgetik a nézők is.” – véli az egyik szereplő. De ha Reviczkyt visszafogják, akkor meg nem marad semmi – értetlenkedtem én.)

Még egy újonc rendezővel ismerkedhetett meg a társulat Forgács Péter személyében, akit – klasszikus színiigazgatói módi szerint – produkcióstul vett meg Marton László. Forgács jeles munkát végzett tavaly Nyíregyházán három színésznővel Genet Cselédek című darabja kapcsán, s ezt következően igent mondott a felkérésre, hogy rendezze meg a darabot Börcsök Enikővel, Pap Verával és Igó Évával. A Pesti színpadán január 13-án megszületett produkció eklatáns példája annak a sajátos jelenségnek, amelyet már több alkalommal megfigyelhettünk e színházban. Arról van szó, hogy a Víg igazgatója – becsületére legyen mondva – előszeretettel hív meg olyan rendezőket, akik produkáltak valami figyelemreméltót valahol. Marton László szívesen fogadja a frissen felfedezetteket, az igéreteseket, az éppen divatba jötteket, akik aztán a Szent István körúti színházban általában alulmúlják valamennyiünk várakozását. Mintha csak különös rontás ülne rajtuk. Mintha azt igazolnák, hogy a tehetség nem vész el, csak átalakul. De néha úgy, mint a kámfor. Ennek okait ki-ki másként látja. („A Vígszínházban nem lehet úgy dolgozni, ahogy vidéken. A próbák után szaladnak ezerfelé a színészek. A bemutatót követően már egy megbeszélésre sem tudom összehívni őket, de ha véletlenül mégis, akkor az ott elhangzottakra végképp fittyet hánynak.” – panaszolja egy vendégrendező. „Valahogy beijednek itt a meghívottak. Nem merik határozottan képviselni az elképzelésüket (ha van) , és nem tudnak jól kommunikálni a színészekkel – vélekedik egy vígszínházi színész. Hát ezt nem tudom... – hárítom a kérdést.)

A négy fiatal rendező munkája mindenesetre arra enged következtetni, hogy Marton valószínűleg most sem akadt olyan alkotókra, akik közül bármelyiket is hosszú távra a színházhoz köthetné, hogy rendezőként vagy afféle művészeti vezetői titkostársként meghatározó egyénisége legyen a további munkának. (Zsótér Sándor van még ott – a színészek őszinte örömére -, aki házi színpadi és Pesti-beli vegyes fogadtatású rendezései után ősszel a nagyszínpadot próbálja ki a A szecsuáni jóemberrel. Marton kétségkívül kockázatot vállal Zsótérral, akivel a színészek mind boldogan dolgoznak, csak a nézők nem mind boldogok a végeredmény láttán.) A direktor láthatóan folytatja a keresgélést. Most Tompa Gábort szerződtette Kolozsvárról a Szent István körútra, aki a következő évadra bizonyára rányomja majd bélyegét a Lear király, illetve Camus Félreértésének színrevitelével.

A 2000/2001-es évad második felében rutinosabb, bejáratottabb, otthonosabb rendezők munkájára alapozott a Vígszínház. Január 7-én került színre a nagyszínpadon Marton László rendezésében a Nóra, mely előadás kiemelkedő eseménye lett a főváros színházi életének. Eszenyi Enikő, Hegedűs D.Géza, Benedek Miklós, Kiss Mari és Gálffi László (két hazai játékos plusz három vendég) ellenállhatatlanul vonzónak bizonyult a nézők számára, akik szívesen lógnak akár félkezes tartásban is a csilláron, hogy láthassák az elhíresült sikert. A produkció megítélése szakmai körökben nem egyöntetűen pozitív, de azt a bírálók is elismerik, hogy az előadás szokatlanul erősen hat, s nagy biztonsággal ragadja magával a közönséget. („Egyetlen őszinte pillanata sincs. Zseniális nő.” – mondja mellettem egy színigazgató Eszenyire, a tapsnál, Pécsett, a színházi találkozón, ahol a Nóráé lett a legjobb női alakítás díja. A vígszínházi előadásból kiderül, hogy Ibsen darabja jó – én ebben jelölném meg e bemutató legfőbb érdemét.) A Nóra a januári premier óta 38 estén szerepelt műsoron, s valamennyi alkalommal dugig telt nézőtér előtt játszották.

Hasonlóan nagy érdeklődés kíséri az április 20-án bemutatott Bűn és bűnhődést. A Dosztojevszkij-adaptáció színrevitelével Tordy Géza megidézte korábbi, győri Bűn és bűnhődés-rendezését, mellyel megidézte Jurij Ljubimov huszonhárom évvel ezelőtti vígszínházi Bűn és bűnhődés-rendezését. (És Ljubimov is megidézett akkor, a Tagankát nyilván.) Annak idején, mint ismeretes, Tordy játszotta Porfirijt, kinek szerepében most Kern András lép fel, aki annak idején Raszkolnyikovot formálta meg. (Egy nagy múltú színház már csak ilyen. Gazdagon burjánzó természet: elágazó gyökérzet, kúszónövény, búvópatak.) A produkció nem működik olyan meggyőzően, mint a Nóra. („Nagy baj lehet abban a színházban, ahol ilyen üres, hazug, hiteltelen dolgot közönség elé engednek” – mondja egy rendező.) De úgy látszik, így is elegendő csáberővel bír, talán a Raszkolnyikovot játszó Kamarás Iván személye miatt. Mindenesetre meglepve konstatáltam, hogy a hatodik előadáson, május 23-án (a Bajnokok Ligája döntőjének estéjén!) fölöttébb nehéz volt bejutni a nézőtérre, mert már az utolsó sámlik is beugrottak pótszéknek.

Április 19-én került közönség elé Mészáros Tamás feldolgozásában és rendezésében Lessing Bölcs Náthánja, Avar István vendégszereplésével a Pesti Színházban. A megjelent kritikák udvariasak, de nem lelkesek. Magam az előadást egyelőre nem láttam, ami a saját elbambulásomon kívül avval indokolható, hogy az új bemutatók legfeljebb háromszor-négyszer tudnak műsoron lenni havonta.

 

A repertoár

 

A Vígszínházban jelenleg 16 darab, a Pestiben pedig 10 szerepel repertoáron. Havonta két előadás minden produkciónak kijár, de ennek az az ára, hogy a legfrissebb színreviteleket sem lehet alaposabban „bejáratni”. Az újdonság szívesen menne zsinórban hat-nyolc estén, viszont a régiség is szeretné elkerülni, hogy gyilkos módon alig kerüljön színre. A Szent István körúton a Játszd újra, Sam! a legidősebb előadás, amely ősszel eléri a nagykorúságot: 18 éves lesz. A tizenegy évvel ezelőtt műsorra tűzött Fekete Péter most is pótszékes házakkal megy, A padlás pedig 477 előadásig jutott 1988 óta. (Egy érdekes adat: a Vígszínház az első negyven évében tizennégy Molnár Ferenc-színdarabot mutatott be, ezek zöme száz előadás fölötti sikerszériát ért el, összesen 939 estén boldogítva a publikumot. A zeneszerző Presser Gábor többnél tart, és van még egy évtized fórja.) A Pestiben az 1991-ben született Ahogy tetszik a rangidős, A dzsungel könyve a 352. alkalmon van túl, a Sógornők előadásszáma ősszel lesz háromszámjegyű.

A hosszú szériának van előnye, de nem feltétlenül üdvözítő hatású a produkció résztvevői és publikuma számára. Egyfelől természetes igénye egy szerető nézőnek, hogy mondjuk a vígszínházi Padlást megnézhesse a gyerekével, aztán később az unokájával, és a két időpont között bármikor máskor, amikor olyan a kedve. Ugyanakkor pusztító hatású tud lenni az egyre gyengébb másod-harmadszereposztású, vagy az eredeti felállásában megfáradt, kiöregedett, szétesett produkció. Hogy milyen lehet a maga valójában egy 213. vagy 326. előadás, azt csak a Jóisten, a szereplők meg az aznap esti nézők tudhatják. („Kétszáz előadáson túl már inkább favágás a színészi munka, mint játék.” – mondja egy színész. „Gazdasági kényszer is, hogy legyenek hosszú szériák: keljenek el a jegyek a régi előadásokra, mert újakat kiállítani sok pénzbe kerül, márpedig a színház anyagi lehetőségei korlátozottak, mozgástere ezért szűkös” – magyarázza az igazgató. De dermesztő volt látni idén a tízéves, lepusztult Ahogy tetsziket, amelybe ráadásul éppen beugrott egy kaszkadőr (tragikus haláleset miatt), s 45 lényeges shakespeare-i sort kellett meghallgatni az ő botrányosan civil interpretálásában – jut eszembe.)

A repertoár egyébként némiképp szűkült idén: levették műsorról a tavaly bemutatott A Karamazov-testvéreket és a Kurázsi mamát, valamint A vihar is legfeljebb csak a Shakespeare-bérlet kedvéért fog még visszatérni talán. A Szikora János készítette Dosztojevszkij-darabot állítólag az egyik szereplő nem akarta tovább játszani. A Kurázsi mama ugyancsak nem tette boldoggá a résztvevőket, akik a színész iránt nem érdeklődőnek ítélték Szász János rendezését. Az Alföldi Róbert nevével fémjelzett Shakespeare-drámáért sem különösebben fáj a főszereplők szíve. S nyilván a nézettségi adatok is közrejátszottak abban, hogy épp ezektől a produkcióktól vett búcsút  a színház.

 

A társulat

 

A Vígszínház kezdettől fogva bírt valamiféle sajátos megtartó erővel, amely színészeit ragaszkodóvá tette. Aki a lipótvárosi színipalotába egyszer beteszi a lábát, az szívesen ott is marad, hacsak nagyon jó oka nincs a távozásra. („Hét éve vagyok itt, megszerettem ezeket az embereket, kíváncsi lettem rájuk, és még mindig nem játszottam közülük mindenkivel” - mondja a Víg fiatal kitűnősége. „A társulat akolmelegétől elálmosodhat és ellustulhat az ember” – figyelmeztet egy másik színész, aki nemrégiben elment a Vígből.) Ahogy a legelső, 1896-ban létrejött társulat zöme évtizedekre lehorgonyzott a Vígszínházban, úgy ma is sokan hosszú ideje tartoznak ide. Az intézmény teljes emberállományát tekintve egyáltalán nem ritka a hetven- vagy nyolcvanéves dolgozó, a harminc-, negyven-, ötvenéves vígszínházi tagság. (Itt jegyezném meg, hogy a Vígszínház első húsz-negyven-ötvenéves történetéről születtek emlékiratok. Lassan itt lenne az ideje annak, hogy az ötvenéves tagsággal büszkélkedhető Tábori Nóra, Szatmári Liza, Pándy Lajos, Farkas Antal négyes valamelyike – esetleg más, Szent István körúti veterán – írásba foglalja visszaemlékezéseit a színház históriájának második fél évszázadáról.)

Az utóbbi időkre nemcsak a tradicionális maradás volt jellemző, hanem – talán figyelmeztetőn – az elmenés is. (Plusz még a nem-jövés. Mert az szintén jelezhet valamit, hogy Marton László idén végzett, igen tehetséges színésznövendékei közül egy sem lesz ősztől a Vígszínház tagja.) A harmincas-negyvenes korosztályhoz tartozó színészek közül olyan jelentős személyiségek hagyták el a társulatot az elmúlt években, mint Gálffi László, Rudolf Péter, Kaszás Attila, Alföldi Róbert vagy Szarvas József. Nyilván különböző okokból távoztak – van, aki a helyzetével volt elégedetlen, mást a szakmai kíváncsiság vitt újabb utakra -, de szinte valamennyiüknek megmaradt a kötődése a Vígszínházhoz. Amiből leszűrhetjük, hogy Marton igazgató valószínűleg tud szépen búcsúzni, lehet tőle békésen válni. Gálffit például vendégként hívták meg a Nóra Krogstadt szerepére, a Kaposvárt idén elhagyó Szarvas Józsefre számítanak a Szent István körúton (a jövő évad bemutatóinak szereposztása szerint), de még az idén szerződést nem hosszabbító fiatal Hujber Ferencnek is több feladat jut jövőre, mint amennyit „kötelékben” kapott.

 

A jövő

 

A színház, a társulat feltehetőleg jó néhány problémával – szakmaival, emberivel – küzd, amelyre „kinnfentesként” nehéz rálátni. De kívülről is érzékelhető az a nagyszabású kétfrontos harc, amely egyfelől a nézőkért, másfelől a művészszínházi (jó: félművészszínházi) arculat fenntartásáért folyik. Egy hatalmas színházgyár igyekszik a futószalagos termelés mellett/közben kisiparosi remekeket létrehozni. A Vígszínházat igazán nem kényezteti el az állami költségvetés. Itt egy nézőre egy alkalommal 1056 forint központi támogatás jut, ennek többszörösével dotálják a büdzséből az Új Színház, a Radnóti, a Katona színházjegyét, nem is beszélve a Magyar Színházéról. (Még a színházi dolgozók idei keresetrendezése során is – a létszámokat összehasonlítva - arányaiban kevesebb jutott a Szent István körútiaknak, mint más fővárosi teátrumoknak.) A következő évadban a Vígben A szecsuáni jóember, a Lear király és Gorkij Nyaralókja színrevitelére készülnek. A Pestiben Marie Jones Kövekkel a zsebében című kétszemélyese, valamint az Antonius és Cleopatra látszik biztos bemutatónak. Vagyis Marton László folytatja az eddigi ügyes egyensúlyozást. A Vígszínház megpróbál tovább haladni azon a keskeny, nehezen felfedezhető, de talán mégis járható ösvényen, amelyiken mendegél már jó ideje. Viszi a hátán a maga zűrös, súlyos nagyüzemét, s cipekedés közben igyekszik vigyázni arra, hogy ne veszítsen se a nézőkből, se az igényességből (vagy legalább az igényesség iránti igényéből).

Tud ma ennél jobbat valaki?

Stuber Andrea