Stuber Andrea

Küszködni csak pontosan, szépen

Kaszás Attila

interjú

Zsöllye 2001.III.

 

Küszködni csak pontosan, szépen

Beszélgetés Kaszás Attilával

 

Az a helyes, szőke fiú, aki jól énekel, és még hegedül is, ha kell – sokáig így azonosíthattuk Kaszás Attilát. A döntő fordulatot pályáján a kamaraszínházi Leonce és Léna hozta, amit számos jelentős drámai szerep követett. Másfél évvel ezelőtt Kaszás elhagyta a Vígszínház társulatát, azóta vendég Pesten, Budán, Keleten, Nyugaton. (Konkrétan: például a Nemzetiben, a Várban, Nyíregyházán, Győrben.) Működésének legújabb terepe az Új Színház, ahol a Hermelin főszerepét próbálja.

 

A Leonce óta szinte vonzza magához a kicsit romlott, kicsit illúzióvesztett, kicsit önemésztő, belső tartásukban megingó hősöket. Közéjük illik a Hermelin Pálfija.

Ezt a szerepet könnyű kezű, elegáns, remekül csevegő színészekre szokták osztani. Én viszont tépelődő, agyalós fajta vagyok. Kiss Csaba rendező talán úgy gondolta, hogy jobban passzolok az elképzeléséhez, miszerint a darabbeli kapcsolatokat komolyan kell venni, hiszen voltaképp vérremenőek. A szokásosnál férfiasabb, vívódóbb, önmarcangolóbb Pálfit gondoltunk el. Igazi szenvedéstörténet az övé. Valóban ott a helye a sorban, melynek az egyik végén Leonce, a másikon Csongor áll. A Vörösmarty-mű próbái alatt a Nemzetiben szinte naponta eszembe jutott a Büchner-szerep, elvégre a két színdarab lelki rokonságban áll egymással. Csongorban sok minden benne maradt abból, amit szerettem volna kifejezni, elmondani róla, de azért a vele való találkozás nagy nyereség nekem. Az előadás nem úgy sikerült, ahogy elképzeltem. De remekművel foglalkozni mindig jó, attól szinte kitágul az ember lelke. Egyszerűen másképp kezdi venni a levegőt.

A kudarc sokrétű dolog. Személyes haszna, elégtétele is lehet.

Ez így igaz. Például a vígszínházi Macbethben volt egy mozdulatom. A „Húnyj ki, kurta láng!” szöveg közben lassan húzogattam a kezem a gyertyaláng fölött. A gesztust még Ljubimovtól kaptam, amikor a főiskolán a Macbethet próbálta velünk. Akkor, stúdiószínházi viszonyok között világos jelentése volt, ami a Víg színpadán persze nem reprodukálható, én mégis ragaszkodtam a lángjátékhoz, mert volt értelme számomra. A sors úgy hozta, hogy Ljubimov eljött egyszer megnézni a Macbethet, s a végén felállva megtapsolt. Ez persze nem a mi sikerületlen produkciónknak szólt, hanem annak a pillanatnak, amit ő észrevett és értékelt mint mementót. De ettől kicsit kevésbé éreztem rosszul magam abban a kudarcos előadásban.

Nem muszáj ám csak bukásokról beszélnünk… Emlegessük például a Dühöngő ifjúság Jimmy Porterét.

Azok közé a szerepek közé tartozott, amelyekben nagy örömöt leltem. Akkor sem jelentett terhet, amikor sokadszor és sokadik éve játszottam már. Egyébként jó néhány hosszú szériában volt és van részem. Az Ahogy tetszik Orlandójával 1991 óta küszködöm a Pestiben, A padlás pedig – melyben az idei évadban vendégként újra fellépek – 1988 óta megy a Vígben. A többszázadik előadás csak olyankor rémes, amikor a szerepet elejétől fogva megoldatlannak érzem. Vagy azért, mert nem lettek jól lerakva az alapok a próbaidőszakban, vagy amiatt, hogy eleve nem volt közöm a figurához – és hát a társulati lét velejárója, hogy az embernek olyasmit is el kell játszania, amihez nincs kedve. A pontosan bepróbált szerep akár az ötszázadik estén is behúzza a színészt a darálóba és szépen megőrli. Ilyenkor tíz perc után az aznap el van felejtve, és a szerep átveszi az uralmat, legyőz, bekebelez. De örömforrás lehet az is, ha olyan a partner, hogy mindig érdemes figyelni rá. Béres Ilona például lenyűgöz engem Az ifjúság édes madarában. Rengeteg hasonló korú és hasonló típusú színészi múlttal rendelkező kollégát ismerek, aki már nemigen akar semmit ettől a szakmától. Ilonában viszont eleven kíváncsiság él a színház iránt.

Felteszem, a többműfajúság is kíváncsiságon alapul. Ön például bejárta a magyar zenés színjátszás összes színpadát, a Rock Színháztól az Operettszínházon át a nyári zenésekig. De a nyugati értelemben vett musicalszínészi profizmust nem célozta meg. Táncolni, mondjuk, nem tanult meg.

Hosszabb távon nem lehet a prózai és a zenés műfajt egyszerre művelni. Tudom, mert megpróbáltam. Két évig játszottam párhuzamosan a West Side Story Tonyját és a Dühöngőt. Képtelenség egy tenorális B-t kiénekelni, ha előző este három órán át ordibáltál. Ezt felmérve úgy döntöttem, hogy a zenés színház csupán kellemes kaland lesz az életemben. De ragaszkodom hozzá, mert nekem az jó, ha a színházi munkám vegyes, mint a csalamádé. Legyen benne mondjuk Dimitrij Karamazov súlyos drámája is, meg a Van, aki forrón szereti bájos bugyutasága is. A nyaraim újabban a zenés műfajéi – már csak azért is, mert júniustól októberig nincs fizetésem. Na, ezzel például nem számoltam, amikor a társulatnélküliséget választottam.

Ugye azért lett szabadúszó, hogy ne kelljen olyan szerepeket eljátszania, amikhez nincs kedve?

Egyrészt igen. Másrészt mert alapvetően lusta ember vagyok, így hajlamos lennék beleragadni sztereotípiákba. Hogy ezt elkerüljem, kivittem magam a piacra. Hamar kiderült, hogy ott muszáj résen lenni: ébernek és kondicionáltnak kell lennem, máskülönben nem kelek el. Ez a készenlét fontos állapot, el is várnám mindazoktól a kollégáktól, akik természetesnek veszik, hogy színpadon próbálnak és játszanak. Talán nem érzik még, de ahogy a munkalehetőségek fogynak, mind jobban meg kell becsülni a minőségi színházi feladatot. Ám a társulat akolmelege elálmosít. Az egész magyar színházra ráférne egy hatalmas szellőztetés. Kereszthuzat. Hadd repüljenek szanaszét az emberek. Ebben a mostani mozdulatlanságban minden unalomig ismert. Bárhová megyünk, nagyjából tudjuk, mire számíthatunk. Sajnos a prominens rendezők is bástyákat védenek, amelyek egyébként olyan erősek, hogy egyáltalán nem szorulnak védelemre és állandó felügyeletre. Legjobbjaink nyugodtan elmehetnének néha kalandozni. De nem mennek. Csak Kaposváron és a Katonában fordulnak meg, a többi színházat csupán véleményezik. Így aztán előfordulhat, hogy az egész színészi életem úgy múlik el, hogy nem dolgozhattam azokkal a rendezőkkel, akik meghatározó alkotói ennek a színházi korszaknak. Utolsó percemig sajnálni fogom, ha így lesz.

Negyvenéves. Már látni az arcán, milyen lesz öregemberként. Darvas Iván módra fog megfehéredni a haja: a szőkében sokáig észre sem vesszük az őszt. Milyen szeretne lenni hatvanévesen?

Egészséges. Ami nehéz lesz, mert már most sem vagyok az. Ez a pálya egy darabig konzervál – talán a nélkülözhetetlen idealizmusunk miatt, vagy mert játszunk folyton –, de közben valami rág belül és mind pszichésen, mind fizikailag gyorsan elhasználódunk. Egészséges, jól karban tartott hatvanas színész szeretnék lenni. Olyan, akire ránéznek és azt mondják: de jó kis Lear lesz belőle maholnap!

Stuber Andrea