Ólomlábakon

Molnár Ferenc: Az üvegcipő

(Miskolci Nemzeti Színház)

Díszlet-jelmez: Zeke Edit. Zenei munkatárs: Bankó Éva, Asszisztens: Pöltz Júlia , Rendező: Tasnádi Csaba.  Szereplők: Schlanger András, Pásztor Edina, Kovács Vanda, Máhr Ági, Fandl Ferenc, Földi László, Kerekes Valéria, Kiss László, Varga Gyula, Juhász Adrienne, Péva Ibolya, Németi Gyöngyi, Somló István, Lukács Gábor, Varga Andrea, Molnár Sándor Tamás, Herczeg Adrienne, Szitás Barbara, Halász Gábor, Kriston Szabolcs, Szrapkó Nándor, Nagy Máté.

Ha egy Molnár Ferenc-előadáson felvonásról felvonásra apad a közönség, akkor gyanítható, hogy valami nagyon el lett szúrva. Márpedig a nézőfogyatkozás érzékelhető volt Az üvegcipő február 13-i, miskolci előadásán. (A dátumot ajánlatos közölni, mert az ember kritikusként soha nem tudhatja biztosan, hogy azért, amit ír, helytáll-e akár az előző, akár a következő előadás.)

A publikum elkedvetlenedésére mindenesetre okot adott, hogy a színpadon nem Az üvegcipő címu vígjátékot játszották, hanem egy ismeretlen drámát. Történetesen annak is Az üvegcipő a címe, gyanútlan szerzője Molnár Ferenc, koncepcionálta Tasnádi Csaba rendező.

A mű porba húzása és beszürkítés Zeke Edit tevékenységével vette kezdetét. Ő mint díszlettervező nem annyira a korabeli Józsefváros, mint inkább a mai "nyolcker" miliőjét teremtette meg. Romajzer Adél földszintes, kertes háza helyett aládúcolt, körgangos bérház lehangoló részleteit mutatja a díszlet. Sipos udvari lakását látjuk vakoskodásra termett ablakkal, koszlott tapétával, ócska bútorral. Ebben a környezetben vélhetőleg merő nyomorgás az élet. (Bár ehhez képest a jelmezért is felelős Zeke mintha kissé túlöltöztetné Adélt az első felvonásban. Hogy a másodikban és a harmadikban csinos és elegáns a nő, az más, azt a helyzet magyarázza.)

A miskolci előadás különösen lassú és tempótlan első felvonása menetrend szerint indul. Kovács Vanda (Irma) Lilike társaságában megterít, s közben ismerteti velünk a darabkezdéshez elengedhetetlen információkat. A Lilikeként fellépő gyermek elég kicsike, jól elvan a színen, de együttjátszásra nemigen alkalmas. Kovács Vandának tehát egyedül kell rátalálnia a játék ideális ritmusára. (Nem talál rá.) De kisvártatva hazaér Pásztor Edina Adélja. Látványosan ideges, feltunően vívódó. Nem vitás: elszánta magát arra, hogy döntsön a sorsa felől. Aztán mégis inkább két felvonáson át tipródik és vergődik, drámaian ingadozik a szép Császár Pali és a zord Sipos Lajos között. S ne gondolja senki, hogy könnyu színészi feladat ez a vívódás, amikor a partnerek a maguk milyenségével mintha direkt devalválnák a küzdelmet. Mert itt a Császár nem szép, a Sipos meg nem zord (illetve zord se). Persze ettől még sok minden történhetne kettejük és a nő között, de nem történik szinte semmi. Ami mégis, az nem hiteles.

A Császár Palit megformáló Fandl Ferenc buzgó és igyekvő, de teljességgel elképzelhetetlen egy olyan szerepben, ahol pusztán a vonzó külsővel és az abból fakadó szemtelen magabiztossággal kell meghódítani egy okos nő buta szívét. Nem sokkal idevalóbb Schlanger András sem, aki helyből gondot okoz azzal, hogy képtelenség őt öregembernek nézni. Márpedig Sipost rögtön vénnek ismerjük meg, még mielőtt először látnánk. Csak negyvennyolc éves ugyan, de öt évet nyugodtan rátagadhat a korára. (A rosszkedv öregít.) Ehhez képest Schlanger negyvennégynek mondja magát az előadásban, s még így is hozzátold ötöt a maga személyes harminckilenc évéhez. S ezenközben alaposan feladja a leckét a kolléganőknek: kötődjenek, ha tudnak, az ő merev és rezzenéstelen Sipos Lajosához. Valódi érzelmekből két felvonáson át semmit sem mutat. Kivéve azt az emelt hangú ingerültséget, amelyet Adél egykori grófi szeretőjének említése vált ki belőle. De annak meg inkább hamis dühnek kellene lennie, talán.

Schlanger alakítása kész rejtély, s mint ilyen, bizonyos szempontból kétségkívül izgalmas. Én eddig el sem tudtam képzelni, hogy ez a szerep eljátszható hibátlan faarccal, moccanatlan szemmel, zárt tartással, szinte testhez szorított könyökkel is. Képzeljék el például az első felvonás pazarul megírt etetési szertartását egy tökéletesen visszafogott Sipossal. A felszolgáló kiscseléd félve-rajongva csacsog, Schlanger meg egyszeruen nem vesz tudomást a dialógusban hemzsegő ezernyi bájos, jópofa, meghökkentő Irma-mondásról. Pedig Molnár a jelenetet úgy építette fel, hogy ne is annyira a lányt, mint inkább a morcos mubútorasztalost figyeljük. Elnevetgélhetünk a kisebb-nagyobb poénokon, de a mulatság igazi tárgya az, ahogy Siposnak leesik az álla és kiguvad a szeme Irma dilinyós vallomása hallatán. Schlanger azonban jószerével egyáltalán nem reagál. A csúcsreakció az nála, hogy egyszer felnéz az égre, vagy ha odáig azért nem is, legalább az aljára.

Kovács Vanda Irmaként megpróbálja függetleníteni magát az általános elsötétítéstől. Megy is neki, hogy egyszerre legyen kedves és erőszakos, egyszeru és ösztönösen rafinált, játékos és önmagát komolyan vevő. A legfőbb és legáltalánosabb Irma-veszély egyébként mindig abból fakad, hogy a rendezők Az üvegcipő főszerepét szeretik kislányos bájú, gyermekhangú, rajzfilmfigura-beszédu színésznőre osztani. Ami azzal fenyeget, hogy a szereplő bája, plusz a szerep bája összeadódik, s negéddé sokasodik. Ez most szerencsére nem következik be, ami jószerével az egyetlen pozitív eredménye a rendező konok drámázási szándékának. Egy Szabó Irma, akinek nyílt színi öngyilkossági kísérletet kell elkövetnie a második felvonásbeli lakodalomban, nyilván nem nagyon viheti túlzásba a szívderítést. Ugyanakkor leszögezhetjük, hogy Kovács Vanda természetes kedvessége és színészi ügyessége révén bárhol, bármikor megállná a helyét hamisítatlan Szabó Irmaként is.

Kétfelvonásnyi tanácstalan nézelődés után váratlan fordulatot konstatálhatunk a harmadik felvonás során. Ha addig azt hittük, hogy a színészek képtelenek kedvesen és kellemesen eljátszani egy kedves és kellemes komédiát, akkor a végén ráeszmélhetünk, hogy a rendező tüntet és büntet szokatlan rigorózussággal. Az utolsó felvonás nem túl eseménydús; mindössze könnyed lezárása a történetnek. Ez már nem igényel súlyos lelkizést és mélyenszántást – gondolhatta Tasnádi –, s feltehetőleg hagyta, hadd folyjanak az események a maguk medrében. S ekkor, láss csodát, mintha szertefoszlanának a borús felhők, és kisütne a nap a színpadon. Pásztor Edina lelki görcsökben fetrengő Adélja lehiggad, ezzel egyidejuleg hirtelen érdekes is lesz. Ül a rendőrségi váróban, a padon, józan, bölcs, ironikus, szemlélődő, s szinte vonzza a nézői tekintetet. Schlanger Siposa is feloldódott, fogékony lett Irma kedves bolondosságára, s – horribile dictu – olykor még varázsosan el is mosolyodik. Talán innen kéne újra kezdeni az egészet.

Stuber Andrea