Biztos boldogtalan

Dosztojevszkij: Fehér éjszakák, A szelíd teremtés (Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Budapesti Kamaraszínház, Ericsson Stúdió)

Fordító: Devecseriné Guthi Erzsébet. Dramaturg: Sediánszky Nóra. Jelmez: Dőry Virág. Zene: Melis László. Asszisztens: Őri Zsófia. Rendezte és a játékteret tervezte: Valló Péter. Szereplők: Horváth Lili, Juhász Réka, Karácsonyi Zoltán, Kerekes József

Dosztojevszkij – Müller Péter – Kapás Dezső – Szikora János: A Karamazov testvérek (Vígszínház)

Fordító: Makai Imre. Dramaturg: Morcsányi Géza. Díszlet: Horesnyi Balázs. Jelmez: Jánoskúti Márta. Mozgás: Pintér Tamás. Asszisztens: Putnoki Ilona. Irodalmi munkatárs: Blastik Noémi. Rendező: Szikora János.Szereplők: Reviczky Gábor, Kaszás Attila, Alföldi Róbert, Kamarás Iván, Méhes László, Kéri Kitty, Balázsovits Edit, Holl István, Borbiczki Ferenc, Bárdy György, Menszátor Héresz Attila, Selmeczi Roland, Zsolnay András, Fonyó József, Pándy Lajos, Csőre Gábor.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij színházi karrierje egyedülállónak mondható. Ő a legtöbbet játszott szerző mindazok közül, akik nem írtak színdarabot. (Illetve, hogy egészen pontosak legyünk, Schiller- és Puskin-rajongóként írt két drámát az ifjú Dosztojevszkij, az egyiknek Stuart Mária, a másiknak Borisz Godunov volt a címe, de ezek a kéziratok elvesztek.) Ha csak a Karamazov testvéreket nézzük – amelyet most műsorára tűzött a Vígszínház –, egyedül ez a nagyregény majdnem tucatszor került a magyar közönség elé.

A népszerűség titka nyilván abban rejlik, hogy a Dosztojevszkij-művek többnyire erősen drámai történeteket dolgoznak fel. (Némelyikük még bűnügyi históriának is tekinthető, s mint ilyen  külön izgalmakat ígér.) Markáns jellemek, nagy érzelmek, szenvedélyek, vívódások, összecsapások, bűnök, bűnhődések – csupa színpadra kívánkozó dolog. Dosztojevszkij ráadásul folyamatosan "divatban van"; regényeinek zaklatott, zord világa, hőseinek szkepszise és metafizikai szorongása közelebb áll e Freuddal kezdődő s zűrösen folytatódó század emberéhez, mint mondjuk az ugyancsak nagy  kortárs, Lev Tolsztoj megbékélt derűje, sztoikus nyugalma.

Vegyük például a Fehér éjszakák című kisregényt, melynek színpadi változata a Budapesti Kamaraszínház és a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház közös produkciójaként született meg. Korai munka, 1848-ból való, még szinte romantikus szemléletű, de már benne bujkál a kikezdhetetlen reménytelenség. Egy lány, Nasztyenka és egy fiú, az Álmodozó találkozásának, kapcsolatának története. (Majdnem harminc évvel később Dosztojevszkij feljegyzései között felbukkan egy regényterv Az álmodozó címmel, de az már nem valósul meg.)  A fiú szerelmes  a lányba, a lány mást szeret. A fiú – aki bizalmasa a lánynak – érzelmeit gondosan eltitkolja, hogy barátságuk fenntartható maradjon. Aki nem ismeri ezt az intim, bensőséges és őrjítő  helyzetet – Dosztojevszkij több alkalommal átélte, kéjjel-kínlódással –, az örülhet is meg sajnálkozhat is. A Fehér éjszakák történetében mindvégig ott kísért a balsejtelem. Érezni lehet, hogy Nasztyenka és az Álmodozó nem lesznek egymáséi, vagy ha mégis, abban sincs köszönet. Ezt a biztos boldogtalanságot bánatos szépséggel fejezi ki  a Valló Péter rendezte produkció, mely alighanem a legsikerültebb Dosztojevszkij-előadás ma a fővárosban. (Ezen kívül van még az est második részében bemutatott A szelíd teremtés, valamint a Vígszínházban játszott Karamazok-testvérek. És szerepel A nevetséges ember álma is, az RS9-ben, de azt sajnos nem láthattam, mivel a lapzártával összepásszítható előadás éppen elmaradt.)

Egyszerű és megkapó a játéktér, amelyet Valló tervezett a Fehér éjszakákhoz. A színpadot hanyagul leterített fekete fólia fedi, a gyűrődésekben víz csillan. Középen egy pad, s máris kész a Néva-part, este, eső után. Ha azt mondom, hogy Leningrád-szaga van, nem járok távol a színpadi valóságtól (térben legalábbis nem, legfeljebb időben). A színtér felső traktusában egyszemélyes zugot alakítottak ki egy feketeruhás, fiatal muzsikus hölgynek, aki hegedűszóval kíséri az előadást. (A színlap nem közli, kit tisztelhetünk a személyében, mint ahogy arról sem értesít, hogy ki a színpadra alkalmazója a Fehér éjszakáknak és A szelíd teremtésnek. Nyilván dramatizálta valaki a két művet, talán a rendező Valló Péter, talán a dramaturg Sediánszky Nóra.) A magaslesen ülő nő a játszókra bocsátja a muzsikát. Hegedűfutamai vágásként funkcionálnak; ezek és a néhány másodperces generálsötétek választják el egymástól a képeket. Az újabb és újabb snittek más-más pózban és hangulatban találják Nasztyenkát és az Álmodozót, vagyis Horváth Lilit és Karácsonyi Zoltánt.

Horváth Lilit eddig mindig sudárnak és hűvösnek láttam, most először mutatkozott előttem lírainak és lágynak, érzelmekben gazdagnak és naivnak. Kell is ahhoz naivitás, hogy a nő ne vegye észre: a férfival való őszinte barátságban mindig ott lappang a szerelem lehetősége. Persze szükség is van a néma rajongásra a női jó érzéshez, legalábbis amíg nincs kimondva a szerelem. Mert a vallomás után már sajnos kezdeni kell vele valamit. Horváth Lili finoman sejteti ezt az eleinte kellemes, később egyre kínosabb dilemmát. Tehát érzékeny, színes alakítást nyújt. (Csak a kérdő mondatokat ne hangsúlyozná oly rosszul; éneklősen felkapott  utolsó szótagokkal.)

Karácsonyi Zoltán Álmodozója kevésbé magával ragadó olyankor, amikor beszél, mint amikor hallgat. S ez történetesen adekvát a figura lényegével, hiszen a fiatalember legfőbb érdeme Nasztyenka számára az, hogy odaadó, együttérző hallgatóság és önfeláldozóan segítőkész. Nem feltétlenül ideillő, de okvetlenül szép pillanata Karácsonyinak, amikor Nasztyenka szerelmi kalandját úgy hallgatja végig, mintha le tudná kottázni a banális románc minden, unalomig ismert hangjegyét. Bár az arcáról leolvasható gazdag tapasztalat aligha a nők által negligált Álmodozóé, de legalább a színészé, felteszem. Mindenesetre emberi.

Az est második részében színre kerülő A szelíd teremtéshez kevésbé illik a díszlet – végtére is ez az eset  zömmel szobában játszódik –, s kevésbé símul a hegedűszó. Itt már talán túl sokszor szól közbe a zene, dirib-darabosra tördelve a tragikus történetet. Magát a feldolgozást enyhén problematikusnak vélem, mivelhogy ez a színpadi verzió – Dosztojevszkijjal ellentétben – a férj oldalára látszik állni. Erre utal például az, hogy a cselekményt – mely az eredeti műben a férj monológjából bomlik ki – itt három játszó személy  bonyolítja le. Az asszony öngyilkosságával végződő házasság krónikáját  úgy ismerjük meg, hogy a férjen és a feleségen kívül még egy epizódszereplő lép elénk, történetesen az a katonatiszt, akivel az asszony majdnem megcsalja az urát. Míg az egyéb szereplőkről csak a narrációból értesülünk, a csábító személyesen is megjelenik (Karácsonyi Zoltán képében), felerősítve ezzel a feleség (Juhász Réka) vélt vagy valós vétkét a férjjel (Kerekes József) szemben. Juhász Réka egyébként sem mutatkozik olyan engedelmes és simulékony fehérnépnek, mint amilyen a kisregény hősnője. Van benne némi gúny, amikor szelídnek mutatja magát. Kicsit hiszteroid a meregetett szemével, szétálló hajával, s igazán csak az utolsó perceiben nyeri el együttérzésünket, amikor végképp tarthatatlanná válik, hogy ne szeresse viszont a férjét, s ezért öngyilkosságba menekül előle.

Mármost ez a probléma némiképp eltér attól, amit Dosztojevszkij felvetett, nála ugyanis arról volt szó, hogy egy kisstílű, nívótlan, mogorva férfinak fogalma sincs arról, hogyan kellene szeretni a feleségét, s ennek folytán halálba kínozza az asszonyt. Ám itt Valló inkább rezonál a férj bajára, s talán Kerekes József is szívesebben éli meg – amúgy szépen és drámaian – az áldozat, a meg nem értett szerelmes szerepét. Ez is egy lehetőség, bár nem az igazi.

Ennél is kevesebbre jut viszont a Vígszínház produkciója, mely ajánlatot sem igen tesz a Karamazov-testvérek értelmezésére. A  változatnak megvannak a maga előzményei részint a Vígszínház, részint a rendező Szikora János múltjában. A Szent István körúton Müller Péter és Kapás Dezső átiratát játszották 1965-ben Kapás rendezésében (Dmitrij: Bitskey, Ivan: Latinovits, Aljosa: Iglódi felállással), Szikora pedig maga dramatizálta a művet 1984-ben, amikor színre vitte Miskolcon (Gáspár Tibor-Bregyán-Mihályi testvértrojkával). A jelenlegi szövegkönyv e két verzió vegyítéséből állt össze. (Érzésem szerint több benne a Müller-Kapás, mint a Szikora.)

Az előadás már a szereposztás láttán kelt némi balsejtelmet a nézőben. Mindenekelőtt az ad okot aggodalomra, hogy az öreg Karamazov szerepét Reviczky Gábor kapta. A "gumiarcú" komikus, aki évekkel ezelőtt valamelyik vígjátéki szerepében tréfából elkezdett a saját hangjánál mélyebben beszélni, s ezt mostanra odáig fejlesztette, hogy jószerével egyetlen szavát sem érteni.  Persze Reviczky valahol jó színész, ezért nem lehetett eleve kizárni, hogy ebben az előadásban esetleg  nem fog majd viccesen dörmögni, szemet gúvasztani, pofákat vágni és rongybaba testtel nyikleni- nyaklani. De a színész ezúttal is a szokott formáját hozza. Ez már az első jelenetben kiderül, amikor Zoszima sztarectől távozóban gondosan beveri a fejét  az alacsony ajtókeretbe.

Az is kérdéses lehetett előzetesen, hogy a Sok hűhó semmiért Benedek-szerepét alig néhány hete abszolváló Kaszás Attila testileg-lelkileg elég robusztus lesz-e Dmitrij Karamazov figurájához. Hát nem lett az. Kaszás megmutatja a legidősebb testvér mesterkéletlen egyszerűségét,   érzelmeinek szélsőségességét, de a végzetes vadság, a fékezhetetlen, önsorsrontó erő nem üt át az alakításán. Igazán őszintének csak az a döbbenet hat tőle, amikor Dmitrijként belegondol abba, mit jelenthet húsz év Szibéria.

Iván Karamazovot Alföldi Róbert játssza pamacsos, szürkés színű hajjal. Alföldi egyszer már megformálta a középső fiút Kapás Dezső rendezésében, egy 1992-es előadásban. Akkor lobogó hajú, tépett idegzetű, izgalmasan egzaltált, magával ragadó Iván volt. Azóta történt egy s más. Például az, hogy ha Alföldi ma belép a Vígszínház színpadára, akkor a néző mindenekelőtt egy reggeli tévéműsor jópofi házigazdáját látja, aki Carter doktor  hangján szólal meg. Ezeket a mellékkörülményeket Oscar Wilde-ként például feledtetni tudta a színész, Ivan Karamazovként pedig nem. Van ilyen. Alföldi most mintha tíz centivel alacsonyabb, tíz kilóval zömökebb és tíz fokozattal érdektelenebb Iván lenne, mint annak idején volt. Igaz, nem is róla szól az előadás.

Az adaptáció – és alighanem maga a regény is – Alekszej Karamazovot állítja a középpontba, s ezt tenné az előadás is abban a hiszemben, hogy Kamarás Iván személyében megtalálta az ideális Aljosát. Pedig nem. Kamarás talán úgy érzi, nem sugárzik belőle elég feltűnően a legkisebb fiú legendás jámborsága, jósága, tisztasága. Meglehet, ezért viszi enyhén túlzásba a dolgot. Alaposan körbefestette a szemét, hadd világítson, tűzzön az az átható, tiszta tekintet. A szokottnál jóval erőteljesebb arcjátéka némafilmbe való, túlfinomult mozdulatai, lelassított, teátrális járása mozgásszínházba illő. Egész megjelenésében, szélesre feszesre húzott mosolyában van valami kényszeres mesterkéltség, amit esztétikusnak, netán vonzónak is találhatunk, viszont nagyon távol áll Aljosa Karamazov személyiségétől.

 És van még rosszabb is. Csak most jutunk el az előadás leggyengébb vonulatához, a női szereplőkhöz. Kéry Kitty ugyan képes bizonyos mértékig drámai súlyt adni Grusenyka figurájának, de ennél sokkal fontosabb lenne, hogy a lány viharos vonzerejét és észveszejtő szeszélyességét érzékeltesse. Grusa igazi tornádó, ezzel szemben Kéry Kitty mintha maga lenne a szélcsend. Ennél is kevesebbet mutat azonban Balázsovits Edit, akitől a világon semmit nem tudunk meg Katyerina Ivanovnáról. Ott van például az a gazdag, bonyolult, sokrétű jelenet, amelyben Grusát és Aljosát hozza össze. Ekkor igazán sok mindent lehetne és kellene eljátszani: kacérságot és/vagy ártatlanságot, őszinte nyitottságot és megjátszott leereszkedést, önfeláldozást és gőgöt, mértékvesztést és gyilkos dühöt. S ennyi pazar lehetőség közepette Balázsovits addig sem jut el, hogy legalább némi természetességgel mondja el a szövegét. Az elfogadható megszólalás szintjére is csak az utolsó jelenetében jut el, amikor elbúcsúzik Dmitrijtől.

Az elég széleskörű színészi eredménytelenség nemigen teszi lehetővé, hogy a rendezői szándékokat – ha voltak – felfejtsük az előadás láttán. Díszlet és világítás rendben. Horesnyi Balázs erős hangulatú falakat és alkalmatos tüllfüggönyöket tervezett, amelyek elé-közé-mögé Szikora eleinte egy-egy szép, mozgó képet még odakomponált. Aztán ahogy színházilag eseménytelenül telt-múlt az idő, mintha maga a rendező is elveszítette volna minden kedvét. Így juthatott el a produkció odáig, hogy voltaképp egyetlen jelentős hatást kelt: nézői borzadályt Iljuska kapcsán. Sajnos nem olyan értelemben, hogy megrendítőnek bizonyulna az aprócska hős halála. Ezen a varázstalan estén az a leginkább torokszorító, hogy az Iljuskát játszó igen ügyes, természetes és talpraesett fiúcskát – akit a színlap nem is jegyez – koporsóba zárják a színen és még a fedelet is rákopácsolják. Ami itt nagyobb szörnyűségnek tetszik, mint az epilepsziás roham, a téboly, a gyilkosság és húsz év Szibéria együttvéve.   

Stuber Andrea