A röntgenszemű orvos

Csehov egyfelvonásosok Dunaújvárosban

Egyfelvonásos színdarabjait huszonnyolc-huszonkilenc éves korában írta Anton Pavlovics Csehov. Akkor, amikor már nagy népszerűséget és komoly irodalmi sikereket mondhatott magáénak, ugyanakkor egyfolytában nyomasztotta, hogy saját szerény véleménye szerint még nem írt le egyetlen komoly sort sem. Túl az Ivanov bemutatóján – mely számára csalódást okozott – elhatározta, hogy felhagy "Schiller Shakespeareovics Goethe" szerepével, de hamarosan engedményt tett magának A medve és a Leánykérés "elkövetésével". S látnivaló e két műből, hogy a szerző mégiscsak drámaírásra készülődik. Csehov ifjúkori egyfelvonásosai kicsit olyanok, mintha zacsotok lennének. Afféle beszámolók, amilyenekkel az egyetemista diák ad számot tanulmányi előrehaladásáról. Még nem kollokvál, még nem vizsgázik, csak összefoglalja tudását a tantárgy egy-egy kisebb egységéről. S Csehov zacsotjai nagyon ígéretesek. Érzékeltetik, hogy a gyakorló növendék remekül ír dialógust, biztos kézzel szerkeszt, frappánsan jellemez, empatikus készséggel és egészséges humorral rendelkezik. Kitetszik az is, hogy a kiugrott orvosnak röntgenszeme van: nemcsak nézi a világot maga körül, de látja is.

A medve, a Leánykérés és a Jubileum gyors papírra vetése közben a szerző a következő elveket tartotta szem előtt. Legyen teljes zűrzavar, állandó mozgás, a szereplők jellemmel és egyéni beszédmóddal bírjanak, továbbá kíméljenek meg bennünket a hosszadalmas részektől. S mint az a célkitűzések alapján is sejthető, az egyfelvonásosok könnyed bohózatkák, megfigyelésen alapuló tréfák, veszekedéscentrikus farce-ok. A medvében egy elszánt özvegyasszony és vehemens hitelezője tűznek össze, hogy a végén egymás karjaiban kössenek ki. A Leánykérésnek fordított a menete: ott a reménybeli vőlegény és menyasszony között szabadul el a pokol. A Jubileumban – a három darabka közül ez áll legközelebb a vaudeville-hez – egy bankban ölt hivatalos formát az emberi ostobaság.

Valló Péter – aki a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban állította színpadra a három kis Csehovot – ismerősként üdvözölhette a műveket, hiszen A medvét és a Leánykérést már megrendezte egyszer ugyanitt, 1975-ben. Idén, amikor a dunaújvárosi színház a jubileumi, 25. évadát tartja, Valló stílszerűen megfejelte a két egyfelvonásost a harmadikkal, a Jubileummal. Huszonhárom évvel ezelőtt Tímár Éva, Csíkos Gábor, Bujtor István, Kristóf Tibor voltak a rendező színészpartnerei. Most a Kelemen László Színkör tagjaival, Bánsági Ildikóval, Gáspár Sándorral, Nagy-Kálózy Eszterrel, Hirtling Istvánnal és Dengyel Ivánnal dolgozott.

A Valló tervezte játéktér csak a legszükségesebbekre szorítkozik: asztal, ülőbútorok, néhány nélkülözhetetlen kellék. Minden lágy fehér, fekete keretben. A leghangsúlyosabb tárgy a festmény a falon, mely darabról darabra cserélődik. A medvében Popova (Bánsági Ildikó) portréját nézegethetjük, a Leánykérésben Nataljáét (Nagy-Kálózy Eszter), a Jubileuemban a bankigazgató Sipucsinét (Hirtling István.) A falon függő festmény mindhárom egyfelvonásosban "elsül": az események egy pontján a szereplők bőszen kergetik-üldözik egymást, egyikük pisztollyal hadonászik, a fegyver eldurran s a golyó a festményt találja el, mely kibillen a helyéről. Ez a momentum afféle leitmotív az előadásban.

A négy szereplő láthatóan élvezetét leli abban, hogy ezen az estén nem egy, de minimum két figurát formál meg. Valamennyien azon vannak, hogy a rájuk osztott szerepeket ne magukra szabják, hanem a lehető legeltérőbb fazont adják nekik. Erőteljesen karakterizálnak tehát, különbözőképpen válogatva színészi eszköztárukból. Dengyel Iván például elsősorban a hangjával differenciál: A medvében halk, öreges, elhaló beszéddel idézi elénk az aggódó, odaadó lakájt, míg a Leánykérésben decibelt és orgánumot vált, hogy nyersen elrecsegje az apa szólamát. Gáspár Sándor – egyebek mellett – járásból fogalmaz: isteni például, ahogy végigtrappol A medve című egyfelvonásoson öles férfias léptekkel, ugyanakkor azzal az óvatossággal, amit az ember akkor tanúsít saját menése kapcsán, amikor a cipője töri a lábát. Igen, nagyon valószínű, hogy ez a férfi valamelyest kiöltözött, amikor adósságrendező körútra indult "úri" házakhoz, szép új csizmát húzott, aztán az jól feltörte a lábát. Hirtling István a Leánykérés vőlegényének megformálásához Rowan Atkinsontól kölcsönöz: nagyjából behozza Mr. Bean teljes mozgáskészletét: a kifacsart pózokat, a fejtartást, az x lábakat, a totyorgósan sietős lépteket. Nagy-Kálózy Eszter igen élénk humorral és lehengerlő temperamentummal játssza el a menyasszonyt a Leánykérésben – méltányolom például azt a poént, hogy miután szorgos házikisasszonyként gondosan kiválogatta a lencsét, villámgyorsan beleszórja a vizeskancsóba, amikor Hirtling a veszekedésben kifulladva egy pohár vízért könyörög –, s kedvesen csicseri a Jubileum bankigazgatójának feleségeként. Bánsági Ildikó is szellemesen poentírozza A medve pózoló özvegyasszonyát – a tüzessége, ami Gáspárt úgy rabul ejti, az nem igazán átütő –, s kiváló a Jubileum primitív, nagyhangú, lerázhatatlan "kéregetőjeként".

A színészek enyhén karikírozzák a figurákat, s ebben az "elrajzban" van némi túlzás. Olykor túl sok a grimasz, a mimika (főleg Hirtlingnél). A Bartók Színház remek, intim kamaratermében bizonyára a finomabb árnyalatok is megélnének. Mindazonáltal az előadás rokonszenves, élvezetes, nem méltatlan a sikerre. És olyan jó látni a tapsnál a szeretettel mosolygó arcokat a nézőtéren!

Stuber Andrea