Színén találták a táncosnőt

A Philip Morris cégnek megvan az az érdekes szokása, hogy díjjal jutalmazza a balett-táncosokat. Amerikában már több évtizede létezik e kitüntetés, amelyet az alapítók öt évvel ezelőtt hazánkra is kiterjesztettek. A Philip Morris magyar fődíját idén Volf Katalin, az Állami Operaház magántáncosa nyerte. A balerina – aki egyébként dohányzik, de nem a balettbarát cég cigarettáját szívja – Szegeden vette át az elismerést: a táncosnőt formázó, szép üvegplasztikát.

– Nagyon értékes számomra ez a kitüntetés – mondja a díjazott –, mert a szakma ítélete áll mögötte. Hiszen a döntéshozó kuratórium – melynek Seregi László az elnöke – táncos kollégákból áll, akiket az ország balettegyüttesei titkos szavazással delegáltak a testületbe. A további tagok pedig más művészeti ágak jelesei – Eszenyi Enikőtől Presser Gáboron át Jancsó Miklósig –, akiktől különösen jólesik az elismerés. Ráadásul kék az üvegszobor, épp a kedvenc színem.

– 1982-ben végzett a Balettintézetben, azután átsétált a zebrán, s megkezdte gyorsan felívelő pályáját az Operaházban.

– És ha néhány év múlva kinézek majd az Operaház ablakán, nem az egykori iskolámat fogom látni, hanem valami szállodát? Lehetetlen! Képtelen vagyok elhinni, hogy eladták a Balettintézetet. No jó, maradjunk most az Operánál, ahol az elmúlt tizenöt évben eltáncolhattam a balettirodalom legszebb szerepeit. A kedvenceim közé tartozott-tartozik természetesen Júlia – Seregi László Romeo és Júliájában –, a Spartacus Flaviája, s hogy egy nem Seregi-koreográfiát is említsek, a Giselle. De néhány éve már arra is vágyom, hogy ne csak lírai hősnőket osszanak rám. Ezért szeretem például a Szentivánéji álom Titániáját táncolni, mert abban végre vérmes nőt kell megformálnom.

– Mire készül mostanában?

– Néhány hete mutattuk be a Don Quijotét, a napokban is azt próbáljuk. Hiszen a balettnél nem ér véget a munka a bemutatóval, utána is folyamatosan gyakorolni kell. Ez a rendkívüli fizikai igénybevétel az egyik oka annak, hogy a táncosok pályája olyan hamar véget ér. Sajnos pont akkor kell abbahagyni, amikor az ember a legtöbbet tudja arról, hogy hogyan kellene csinálni. Kezdhet új életet 40-45 évesen. Ezért is fájó, hogy a színpadon töltött két, két és fél évtized alatt kevés elismerésben részesülnek a táncosok. Ahogy látom, a balettművészet az államnak, a hivatalos intézményeknek, a kulturpolitikának – ha van még ilyen – nem nagyon fontos. Talán csak nekünk az meg a nézőknek,  akik 4500 forintért is jegyet váltanak, s lelkesen fogadják az előadások többségét.

Stuber Andrea