Ki tudja, hol áll meg?

Conney: Pénz áll a házhoz

Vidám Színpad

színikritika

Népszava 1997. I. 27.

 

Ki tudja, hol áll meg?

 

Ray Conney: Pénz áll a házhoz (Vidám Színpad)

Fordító: Barabás Tamás. Díszlet: Szojka Gyula. Jelmez: Vidák Györgyi. Rendező: Kalmár Tibor.

Szereplők: Bodrogi Gyula, Voith Ági, Straub Dezső, Nyertes Zsuzsa, Kibédi Ervin, Verebély Iván, Kósa András, Zana József.

 

Ray Conney olyan vígjátékokat szokott írni, amelyek többé-kevésbé szakszerűek, nagyon megbízhatóak és kicsit malackodók. Legújabb ilyenje a Talált pénz, melyet – a szponzoráló bankra való tekintettel – Pénz áll a házhoz címmel tárt közönség elé a Vidám Színpad.

A szakszerűség onnan ered, hogy a mű a klasszikus bohózatok nyomvonalán halad. A kiindulási pont egy kényszerű hazugság. Aztán ez a kis hazugság úgy kezd viselkedni, mint a hógolyó, amelyik elindul a hegyről lefelé. Gurul, gurul, s közben egyre terebélyesedik, s a végén akkora hazugságlavinává növi ki magát, hogy mindent maga alá temet.

A megbízhatóság abból származik, hogy a szerző egy-egy félreértéses vagy félrevezetős helyzetből minden elképzelhető poénlehetőséget kifacsar. A leghalványabb mulatságosságra is azonnal lecsap. Ettől persze kiszámíthatóvá is válik. A rutinos néző nemcsak a következő fordulatot tudja előre, de már a következő mondatot is. (Bár arra talán nem számít, hogy ugyanazokat a vicceket többször is eladják neki egyetlen este folyamán.)

A malackodás – úgy is mondhatnám: alpáriság – meg nyilván azért kell, mert az olyan csiklandozó. És Connay nem válogat az eszközökben, ha nevettetni akar. Határozott, erőszakos, durva kézzel masszírozza a nézői rekeszizmokat.

A Vidám Színpad súgólyukra alapozott premierjén a társulat vezetői komikusai mind bejönnek a színpadra. (És ül a nézőtéren valaki, aki mindegyikük bejövetelénél tapsot kezdeményez.) Bejönnek és nyújtják azt, amit évek, netán évtizedek óta nyújtanak. Mókás arcot vágnak. Komótosan, figyelemfelhívón, szájbarágási igyekezettel felvezetik a poénokat és nagy durranással leütik a ziccereket. Bodrogi Gyula játssza a főhőst, aki mindent elkövet, hogy a véletlenül hozzákerült, aktatáskányi pénzt megtarthassa. Vicsorog, illeg-billeg, lógázza a karjait, oda-odavág a barátját játszó Straub Dezsőre. Voith Ági dülöngéli el a feleség szerepét, aki alkoholba fojtja józan becsületességét. Nyertes Zsuzsa dolga, hogy dekoratív barátnő legyen. Verebély Iván a korrupt nyomozó, Kósa András a tiszta kezű rendőr.

A háromnegyed tízig tartó előadás tetemes részében ugyanazt a szituációt látjuk. (Rendezte: Kalmár Tibor.) Nevezetesen, hogy Bodrogi valamelyik férfival ül a kanapén, s a fontkötegek közt kotorászik. Ebben a pillanatban bejön valaki, akinek a pénzes táskát nem szabad meglátnia. A kanapén ülők rögvest az ölükbe rántanak egy pokrócot, s Bodrogi félreérthetetlenül matatni kezd a takaró alatt. Tudniillik már a darab elején úgy döntött, hogy inkább gyanúsítsák meg őt férfiak csábítgatásával, mint hogy a piszkos pénzt megtalálják nála. Ezért aztán a kritikus pillanatokban mindig matat. Liluló fejjel, rengve, kiforduló szemekkel.

Mármost ezt a jelenetet az előadásban nem kétszer, nem háromszor és nem ötször, de minimum tízszer adják elő. És a bemutató közönségének jelentős része úgy nevetett minden alkalommal, hogy szem nem maradt szárazon. Én meg azt hittem, hogy mindjárt megbolondulok.

Stuber Andrea