Tolsztoj szellemében?

Ha az ember sokat jár színházba, idővel elsajátít bizonyos fortélyokat. Például hogy miként kell helyezkedni a nézőtérnyitáshoz, ha befutóra szólnak a jegyek. Vagy: hogyan mászunk ki pirulás nélkül a sor közepéről, ha 7 óra 6 perckor megérkezik az, akinek oda szól a jegye. Esetleg: mi módon tuszkolhatjuk tapintatosan odébb a karfán túlfolyó szomszédot. A tapasztalatok arra is megtanítják a törzsnézőt, hogy mindig vegyen műsorfüzetet. Elvégre sosem lehet tudni. Nincs kizárva, hogy a prospektus áttanulmányozásakor támad megvilágosodása. Ekkor jön rá, mit is akart mondani a produkció, amellyel szemben értetlenül állt (ült).

A tanulságos dokumentumok közé tartozik a szolnoki műsorfüzet is, mely A velencei kalmár bemutatójához készült. Abban először röviden közzé tétetik, hogy kultusz van, mely Shakespeare-t a világ legnagyobb drámaírójának keni fel, s magasztalja mind a mai napig. Azután egy ellenvélemény következik hosszasan. "Álljék itt egy másik óriás, Lev Tolsztoj értékelése:" – így a füzet, s valóban, ott állik Tolsztoj ítélete, mely szerint Shakespeare jelentéktelen, művészietlen, sőt egyenesen erkölcstelen író. Aha – gondolja az olvasó –, s az előadás közben némi rosszmájúsággal azon kezd morfondírozni, hogy a Szigligeti Színház vajon nem eme lesújtó véleményt kívánja-e igazolni?!

A velencei kalmár a születése óta eltelt évszázadok alatt már nagyon sokféle arcát mutatta a közönségnek. Játszották komédiaként, játszották tragédiaként. Hol a címszereplőt tették meg főhősnek, hol Shylockot, s még mindig sokan akadhatnak olyanok, akik azt hiszik, hogy a két személy egy és ugyanaz. (Mármint hogy Shylock lenne a címben emlegetett velencei kalmár, nem pedig Antonio.) Attól függően, hogy a színrevivők Antonio vagy Shylock igazának adtak nagyobb hangsúlyt, mutatkozhatott a darab filoszemitának vagy antiszemitának.

Schwajda György szolnoki direktor már nagyon régóta szeretné saját színén látni A velencei kalmárt. Több ízben, tiszteletreméltó következetességgel ragaszkodott ahhoz, hogy műsorra tűzze. Most végre senki nem akadályozhatta meg a bemutató létrejöttét. S egy ilyen régóta dédelgetett álom megvalósulásakor az ember szeretné pontosan érteni, hogy milyennek is képzeli el Schwajda a A velencei kalmárt.

Annyi biztos: a szolnokiak ügyelnek arra, hogy egyenlő távolságot tartsanak mindkétféle szemitaságtól. Ami rendben is lenne, ha az előadás az említett ilyenség vagy olyanság helyett erőteljes valamilyenséget mutatna. Ám a produkciónak szinte csak egyetlen markáns vonása szembetűnő, de az is a ritmustalanság, mely különösen az első részt sújtja. (Feltűnő, hogy mennyire nem találja meg a maga sodrát még az a frappánsan szerkesztett, tik-takra működő jelenet sem, mely Shylock és Tubal között játszódik le a 3. felvonás 1.színében.)

Schwajda átdolgozóként és rendezőként is úgy nyúlt a műhöz, hogy ahol érdes, ott lecsiszolta. Ahol bonyolult, ott egyszerűsítette. Ahol ellentmondásos, ott elmismásolta. Minek következtében a produkció kicsit olyan, mintha szép, színes diafilm lenne egy családi vetítésen, privát hangalámondással.

Hogy Shylock híres monológját – a "Hát a zsidónak nincs szeme?" kezdetűt – Szolnokon miért iktatták ki a helyéről, nem tudhatni, de az legalább belekerült a negyedik felvonásba. Feltételezhető a szándék, hogy e súlyos igazságokat hordozó szöveggel Shylock "tárgyalási pozícióját" kívánták erősíteni a törvényszéki jelenetben. (Ennek viszont ellentmond az a benyomás, hogy Garas Dezső Shylockja egyáltalán nem látszik felvenni a harcot ellenfeleivel a bírósági szcénában.) A monológ mindenesetre nem veszett el, csak elköltözött. Ezzel szemben számos olyan mondat egyszerűen nem hangzik el, amely – ha elhangoznék – esetleg szöget ütne a fejekben. Hogy Hernádi Judit Portiája nem rebegi el ezt a sort: "...az én kis testem belefáradt ebbe a nagy világba", az még érthető. De Garas Dezső Shylockja miért hallgatja el, hogy gyűlöli Antoniót, mert keresztény? Miért nem közli, hogy nem tart igényt sebészi asszisztenciára a véres zálogbehajtáshoz? Túl ellenszenvessé válna, ha mindent elmondana, amit Shakespeare a szájába adott?

Miért, a többiek olyan rokonszenvesek?

Igen, Schwajdánál legalábbis elég helyesek. Rátóti Zoltán szépen frizurázott, jóllakott Bassaniója például szerény kellemességgel mosolyog a színen, s ez minden. Van barátja, lesz felesége, de nem derül ki, milyen érzelmi és/vagy egzisztenciális viszony fűzi őt akár az egyikhez, akár a másikhoz. Tiszte szerint elmondja, hogy vagyonát elverte, most hitelt vesz fel a barátja bőrére, s leendő hitvese pénzéből óhajt törleszteni, de szavai nyomtalanul tűnnek el a levegőben. Általában jellemző az előadásra, hogy a megmaradt lényeges mondatok is súlytalanul lebegnek. Nincs hatásuk, nincs következményük magukra a hősökre nézve.

Ott van Hirtling István Antoniója, akinek szomorúan görnyedő háta nyitó és záróképet szolgáltat az előadáshoz. Magánya, bánata kifejtetlen marad. Szövege lévén tudatja, hogy nagyon szereti Bassaniót, de ettől még ugyanazzal a bávatag érdektelenséggel tárgyal vele, mint a többi velencei ifjúval. Közönyösen kéri-adja a kölcsönt, ehhez képest viszont meglepő tőle az a kétségbeesett, kapaszkodó-ragaszkodó hang, amit abban a levélben üt meg, melyben Bassaniót nézőnek hívja a maga várható nyilvános kivégzésére. Lehet persze, hogy ez az Antonio súlyos lelki viharokat élt át, míg nem láttuk őt a színen, de erre semmi nem utal a tárgyalótermi viselkedésében. A darab végén a már ismert, sápadt mélabúval arcán csendesen felszólítja Shylockot, hogy térjen át keresztény hitre. S oly finom haloványsággal közli e kívánalmát, mintha nem is a végső, véres tőrdöfésről lenne szó, hanem valami gáláns vacsorameghívásról.

Problematikusnak mondható Hernádi Judit Portiája is. Hernáditól tökéletesen elfogadható lenne Portia figurája, ha nem csípős nyelvű, szerelemvágyó bakfisnak kellene látnunk őt. Hanem érett nőnek, aki nem talált még párt magának, jóllehet keresgél már egy ideje. Nem lenne akadálya ennek a megközelítésnek. Még alá is támaszthatná az a kis jelenet, melyben Portia megkéri Bassaniót, hogy ne siessen a ládika-nyitogatással, előbb legyenek együtt néhány napot. Tényleg: miért is ne? Hol van az előírva, hogy a jelölteknek azonnal el kell bukniuk a szerencsejátékon, amikor előtte még eltölthetnének néhány napot – hetet? hónapot? – Portia kellemes társaságában?

És itt nem állom meg, hogy kitérőt ne tegyek ládikaügyben, mert régóta zavar engem ez a próbatétel história, amelyet a kegyetlennek mondott apa talált ki. De hátha egyáltalán nem volt kegyetlen az az apa? Hátha kifejezetten szerető szülő volt, aki ravaszul és megfontoltan gondoskodott arról, hogy árván és gazdagon maradó leányát megóvja a nem kívánt hódolóktól? (Ahogy azt Nerissa – az úrnőjénéél nagyobb jóhiszeműséggel – feltételezi is.) Hátha a ládikatrükk arra szolgál, hogy Portiának ne kelljen saját szájúlag visszautasítani a kellemetlen kérőket, viszont okvetlenül az győzedelmeskedjen a versenyben, akinek a lány maga is szurkol. Hogy mi lenne erre a megoldás? Alighanem egy tükör az ólomládikában. Melyben a férjjelölt csak akkor pillanthatja meg Portia arcmását, ha a lány drukkolva ott áll a háta mögött, váll fölött kíváncsian belelesve a ládába, melynek belsejét még ő sem látta soha. Ez a verzió nem zárja ki annak lehetőségét sem, hogy az ólomládát talán már korábban is választotta kérő, csak nem találta benne Portiát, mivel a lány semmilyen értelemben nem állt mögötte. Igy aztán a csalódott pályázó el sem olvasta a kísérőlevelet, amely mit is ír? Mit tesz isten avagy Shakespeare, azt, hogy: "Fordulj meg, a hölgyed áll ott". (A szolnoki előadás kicsiny, díszes ládikáinak tartalma természetesen rejtve marad a nézői szemek előtt.)

Visszatérve Hernádi Judit Portiájához: a színésznő ezúttal nem a saját alkatából, érzékéből és egészséges játékösztönéből indult ki, hanem a mesevilágból. Afféle "hófehér" királylányt játszik. (Az illúziókeltés érdekében arra is kapható, hogy felemelt karral, nagy svunggal úgy vonuljon ki néha a színről, mint az operettprimadonnák.) Viszont egy ilyen széplelkű hősnőhöz igen kevéssé illik az, hogy faarccal, rezzenéstelenül csinálja végig a bírósági tárgyalást. (Amelyet egyébként  bizonyára az öreg Bellario professzor instrukciói szerint vezet le.) Hogy irgalom nincs benne egy csöpp sem, már az is nehezen képzelhető el. De hogy izgulni sem izgul? Amikor nem kevesebbről van szó, mint a saját boldogságáról? Avagy ennek a Hernádi játszotta kifogástalan hölgynek nem számít az, ha a férje útja egy halott baráton keresztül vezet a házasságba?

Mihez kezdjek Rudolf Teréz Jessicájával? Egyfelől megfosztja őt Schwajda attól a dialógrésztől, melynek során értésünkre adná, hogy keresztény férjéről alkotott véleménye némiképp megváltozott a lányszöktetés óta. Másfelől viszont ez a Jessica – feltehetően a fenti, ámbár Szolnokon nem ismertetett okból – tagolatlanul végigduzzogja az előadás második részét.

No és mire véljem Garas Dezső Shylockját? Garas ezúttal sokat hangoskodik, ugyanakkor igen visszafogottan használ mimikai eszközöket. A lányával mindig kiabál, és közben olvashatatlan a tekintete. Nem tudom meg, hogy a morózus külső vajon érző szívet takar-e. Milyenségét illetően eligazodást remélnék a lányszöktetés utáni jelenettől, de Garas ekkor egyforma hévvel siránkozik a gyermeke és a dukátjai elvesztése miatt. Differenciálatlannak ható jajveszékelésében elsikkadni látszik az a – szerintem fontos – momentum is, hogy a türkizgyűrűje elkótyavetyélését milyen súlyos csapásként éli meg. Azt az ékszert a néhai feleségétől kapta ajándékba, s mint mondja, egy egész őserdőnyi majomért sem adta volna el. Itt lenne tehát az ideje annak, hogy észrevegyük: Shylock sem számol mindent dukátban; ismer eszmei, illetve érzelmi értéket is. Ám Garas ezt is belemossa az általános felindulásba. Egyértelmű higgadtságot mutat viszont a darab végén, amikor ellene fordul a törvény. Lehet persze, hogy ő tudja: azon a velencei bíróságon semmi nem történhet másképp, csak így, ahogy történik. De ha számára nincs tétje ennek a jogi huzavonának, akkor számomra hogyan legyen?

Nem boldogulok. Értetlenül és érintetlenül hagy a főszereplők játéka, miközben a további fellépők – Salanio, Salarino és egyéb o-végűek – fals hangokkal és sipító s-ekkel sértegetik a fülemet. A szememre viszont jótékonyan hatnak a színpadról. Dávid Attila díszlete nemcsak szépséges és hangulatos, de kifejezetten nagyvonalú. A velencei képekben ott látható a bájos város kicsi mása, Belmontra csipkés gótika ereszkedik alá a zsinórpadlásról, a tárgyalási jelenethez pedig impozáns boltívek zúdulnak a színre. Gyönyörű. Federits Zsófia jelmezei ugyancsak dúsak, pazarok. Schwajda rendezésének gazdag látványvilága már csak azért is áldás, mert akadhatnak nézők, akikben az előadás éppúgy süket fülekre talál, mint bennem. A szemnek akkor is jut valami.

 Stuber Andrea