A rendszerváltozás vesztesei

Ványa bácsi Kecskeméten

Ha valaki – aki Pesten lakik – vidéken akar színházba menni, annak erre rá kell szánnia némi plusz időt, energiát és pénzt. S miután ezt megtette, igen könnyen, szinte magától megszületik benne az ítélet a látottakról. Beül az autóba, és a hazaúton vagy azt érzi, hogy érdemes volt eljönni, vagy azt, hogy nem volt érdemes. Intuitíve ilyen egyszerű a dolog, minden mérlegelés – az előadás gyengéinek vagy erősségeinek számbavétele – csak ez után következik.

Mármost a kecskeméti Ványa bácsiért szerintem érdemes veszkődni. Nem mintha hibátlan, tökéletes vagy akár csak egyenletesen magas színvonalú teljesítmény volna, de mindenképpen olyan produkció, mely az embert egyfelől fogva tartja (leköti), másfelől felszabadítja (bele- és továbbgondolásra készteti).

A Csehov-drámát némiképp átdolgozó Galambos Péter és Faragó Zsuzsa azt találták ki, hogy az ő Ványa bácsijuk most játszódik. A rendező Galambos – akinek van egy jelentős fegyvertársa önmaga, vagyis a díszlettervező Galambos személyében – már a helyszín leképezésével is a jelenidejűséget jelzi. (Továbbá számottevő helyismeretről tesz tanúságot.) Maga a díszlet ugyanis – mely jól tagolt, áttekinthető és praktikus – olyan élethű, hogy majd' megszólal. (Oroszul.) Egy faház, vidéken – szinte látni vélem az elektricskát (HÉV), amely oda visz; a megállótól még húsz perc gyalog –, a szobában nagy asztal, ilyen-olyan székek, sok családi kép a falon (épp csak a szőnyeg hiányzik), a polcokon ezer apró tárgy, a Szaratov frizsideren minivizor és így tovább. Aki látott már ilyen otthont, az ráismer.

Galambos időutazásra viszi a művet, a múlt század végéből a mába. Ezzel nem változtatja meg a szereplők jellemét, konfliktusait, viszonyrendszerét – bárhogy is méltatlankodik a szünetben egy idősebb néző "Szegény Csehov!" felkiáltással, nincs igaza –, ugyanakkor részlegesen új értelmet ad a műnek. Kimondatlanul is a rendszerváltozás (emberi) drámáját bontja ki belőle.

Tudniillik van itt egy Szerebrjakov nevű professzor, aki évtizedekig élvezte a társadalom megbecsülését mint moszkvai egyetemi tanár, valamint a családja ájult tiszteletét mint tudós. Most viszont zavartan meghúzódik a vidéki házban, ingerült rokonai körében, akik kiábrándultak belőle. Hogy mi történt vele? Összeomlott körülötte minden. Félő, hogy ez a Szerebrjakov valami ideológiai tudománnyal foglalkozott. Alkalmasint a marxizmus-leninizmus tanszéket vezette, s esztétikát oktatott a hallgatóknak. Sikeres ember lehetett, aki előadóként rajongást tudott kelteni egy szép, fiatal lányban is (Jelena Andrejevna), publikációival pedig elragadtatásra késztette lányát (Szonya) és sógorát (Ványa bácsi), akik készséggel teljesítettek szolgálatot az ő karrierje érdekében. Most pedig szembe kell néznie azzal, hogy mindazt, amit egész életében csinált, a változások lenullázták. Több évtizednyi befektetés után úgy áll, hogy amije van, azért két kopejkát sem adna senki. Meg két fillért sem. Mert az érvénytelenné nyilváníttatás tragédiája persze nem csak Szerebrjakové. Ilyet (vagy hasonlót) voltak kénytelenek megélni az elmúlt években jó szándékú Kovácsok, Kissek és Szabók is. Tehát Galambos rendezése olyasmiről szól, ami a legteljesebb mértékben az itt és mostra vonatkozik. Kifejez valamit, amit tíz évvel ezelőtt nem nem volt és tíz év múlva nem lesz. És ezt az élményt ma elég ritkán nyújtja színházi előadás.

Maga a produkció egyébként nem áll túl magabiztosan a lábán; a második előadáson – két és fél heti nem játszás után némiképp érthetően – kissé éretlennek és indiszponáltnak hat. A jelenetek gyakran zökkennek, a ritmus megtörik a szövegzavaroktól, a szereplőgárda meglehetősen heterogénnak mutatkozik.

A címszerepet Safranek Károly játssza, aki hihetetlenül erőteljes és rendkívül szuggesztív színész. Alakításának hatásfokát ezúttal némileg csökkenteni, hogy a szerepformálás mintha ki is merülne annak érzékeltetésében, hogy Safranek milyen hihetetlenül erőteljes és rendkívül szuggesztív színész. Szerebrjakovként Harsányi Gábor szerez igen kellemes meglepetést pontos, fegyelmezett, odaadó és autentikus jellemábrázolásával. (A harmadik felvonás kulcsjelenetében még abból a művelt és meggyőző előadóból is felvillant valamit, aki oly hódító volt a katedrán.) Fekete Tibor – kinek két öregasszony, a dajka és Vojnyickaja figurájából gyúrtak össze egy Tata nevű szerepet, vendégszövegekkel megtűzdelve – kicsit hangos, kicsit nagyszínpadi ebben a stúdió méretű életjátékban. Varga Szemes Judit (Szonya) olykor rutintalannak látszik, helyenként hamis hangot fog, viszont a szemével néha nagyon jókat néz, s ígéretesen sugall drámai erőt egy-egy szép pillanatban. Kerekes Viktória (Jelena Andrejevna) hol izgalmas és magával ragadó, hol merev és mesterkélt. A legtöbb hétköznapi élet Egyed Attilában (Tyelegin) van, míg a legambivalensebb fogadtatásra Szegesdi Róbert Asztrovja talál nálam. Én ugyanis már az első pillanatban hangosan tiltakoznék az ellen, hogy egy vékony csontú, enyhén feminin, lófarkas fiú Asztrov lehessen. (Márpedig Asztrov alkati milyensége egyáltalán nem mellékes a Ványa bácsiban. Egy erős, energikus, férfias Asztrov okvetlenül kedvezőbben minősíti mindazokat – Szonyát, Jelenát és Ványát – akik vonzódnak hozzá.) Ráadásul Szegesdi az első felvonásban mellközépig kigombolt, lebegő fekete inget és fehér nadrágot visel, amivel Kárpáti Enikő jelmeztervezőnek sikerül elérnie azt, hogy Asztrovot zöld párti vidéki orvos helyett nagyjából egy másodvonalbeli spanyol flamencotáncosnak nézzük. Szegesdi figyelemreméltó színészi tehetségét bizonyítja, hogy – jóllehet óriási hendikeppel indul – mégis szép pályát fut be az előadásban. Bár célba nemigen ér, de jók a részeredményei, sok akadályt ügyesen vesz. Feltétlenül érdemes lesz majd más számban indítani.

Stuber Andrea