Gondolathorgászat

Madách Imre: Az ember tragédiája (Várszínház)

Díszlet: Rózsa István. Jelmez: Schäffer Judit. Rendező: Iglódi István.

Szereplők: Széles Tamás, Söptei Andrea mv., Garas Dezső mv.

A házi főpróba bensőséges laboratóriumi mutatvány: próbaléggömbök eregetése. Ilyenkor a színház magára zárja az ajtót, nem ereszt be közönséges közönséget. Óvatosan bocsátja útjára a majdnem kész produkciót. A nézőtéren kísérleti publikum ül, melynek véleményéből már következtethetnek az alkotók arra, hogy sikert arat-e két nap múlva a bemutató vagy sem. Ilyenkor nézi meg az előadást a varrodából a szabász, az épp nem szolgálatos fodrász, az ügyelő kisfia, a világosító menyasszonya, a ráérő színészkolléga meg az a néhány újságíró, aki a nagy, protokolláris érdeklődés miatt nem kapott jegyet sem a nyilvános főpróbára, sem a premierre.

Amikor a házi főpróba lezajlik, akkor a produkció résztvevői már általában tudják, milyen lesz az előadás: jó vagy nem jó. Az egyszeri házifőpróbanéző saccolhat: mi az, ami javulhat még és mi az, ami már úgy marad.

A várszínházi bemutató előtt két nappal annyi biztosnak látszik Az ember tragédiája legújabb színreviteléről, hogy Iglódi István rendezése nem fog új fejezetet nyitni Madách művének színpadi életében. Ugyanakkor tisztességgel szolgálja majd azt a feladatot, hogy a mostani tinédzserek néhány évig ezen az előadáson ismerkedjenek drámairodalmunk remekével. S a produkció – rokonszenves módon – arra törekszik, hogy a mű ezernyi fontos gondolata közül minél többet eljuttasson hozzánk. Ami – a Madách-i gondolatdömpinget figyelembe véve – nem is olyan egyszerű. Ha öt okos idea közül kettő elúszik, hármat viszont sikerül megfognunk, az már nem rossz arány. A Striker Ferenc által "restaurált" eredeti szöveg mindenesetre segít bennünket abban, hogy újra rácsodálkozzunk Madách zsenialitására.

Rózsa István komor, tömör díszlete nagyjából a kőkorszakot idézi, s ebben némi "hatvanas évek" beli levegő fújdogál attól, hogy a színpad mélyén elhelyezett vászonra illusztratív diákat vetítenek. Hol piramist, hol oszlopfőket, hol rózsaablakot, mikor mi stílszerű. A tér nem mutatkozik különösebben variábilisnak, a történelmi színek változó világát inkább Schäffer Judit színből-színbe átfolyó jelmezei teremtik meg.

Nem mondhatni, hogy Iglódi markáns koncepcióval nyomakodna előtérbe. A dráma hangsúlyait inkább a főszerepeket játszó vendégszínészek személyisége adja. Minthogy a Lucifert alakító Garas Dezső mv. a legjelentősebb formátum, a játék nagy mértékben róla szól. Partizánakciójáról, rivalizásáról a Kállai Ferenc hangján megszólaló Úrral. Csípős humoráról, előrelátásáról, nyughatatlan agyalásáról. Garas elnéző, szkeptikus szeretettel gardírozza Széles Tamás könnyen hevülő és könnyen csalódó Ádámját, miközben Söptei Andrea mv. nőies, puha, ugyanakkor élesen karaktereket váltó Évájában kifejezetten lát némi fantáziát. Joggal. Söptei a remény. Nem véletlen, hogy övé a produkció viszonylag legszebb jelenete, a londoni szín végén.

Garas Lucifere olyan, mint egy bölcs bohóc. Megkísérli, hogy a tudással vigye előbbre a világot. De egy percig sem hiszi, hogy az ember lenne a tökéletes megoldás az élet problémáira.

Stuber Andrea