Tévedések végjátéka?

Shakespeare: Tévedések vígjátéka (Nemzeti Színház)

Fordító: Nádasdy Ádám. Díszlet: Szlávik István. Jelmez: Dőry Virág. Rendező: Bruck János mv.

Szereplők: Szakácsi Sándor, Sinkovits Imre, Béres Ilona, Széles Tamás, Bede-Fazekas Szabolcs, Végh Péter, Kocsis György, Varga Mária, Peremartoni Krisztina.

A Nemzeti Színház legújabban kifejezetten megosztja a közönséget. Az egyik részét felülteti, a másikat le. Ugyanis a Tévedések vígjátéka előadásán a publikum nemcsak a nézőtéren foglal helyet, hanem a színpadon is. A világot jelentő deszkákra telepített nézőknek tribünt épített a forgószínpadra Szlávik István díszlettervező, hogy így kerítse két tűz közé a színészeket. A játék efféle körbeülése a stúdiószínházakban bevált gyakorlat. Jelen esetben igen kevés haszonnal jár.

A lenti közönség számára a fenti közönség látványa jelenti a színpadkép meghatározó elemét. Gyanútlan nézők díszletként és statisztahadként üldögélnek a forgón. Csakhogy a színdarab első és utolsó – bírósági tárgyalásra emlékeztető – jelenetén kívül semmi keresnivalójuk nincs a helyszínen. Igazság szerint az első szcéna után le kellene küldeni őket a színpadról. De belátom, hogy ez méltánytalanság volna vétlen nézőkkel szemben. Akik ráadásul kivezettetés nélkül is épp elég rosszul járnak.

A Tévedések vígjátéka az egyik legkorábbi s egyben a legrövidebb Shakespeare-komédia. Kétszer két ikertestvért vonultat fel, hogy a többiek rendre összetévesszék őket egymással. A humor forrását és a színészi játék legjobb lehetőségeit azok az ismétlődő helyzetek adják, amelyekben az egyik fivérrel úgy beszélnek, mintha ő a másik lenne. Mulatságunk tárgya főként a szereplők meglepett értetlensége: az elkerekedő szemek, a leesett állak, a bamba arckifejezések. Na ez az, amit a Nemzeti színészei vajmi kevéssé képesek a hátukkal eljátszani a mögöttük ülő nézők kedvéért.

Tévedésekben nincs hiány e Tévedések vígjátékában. Ott van mindjárt a szereposztás. A színház a társulat legjobb fiataljaira bízta az ikerkedést-ökörködést, de elképzelni sem lehet két-két, egymástól annyira eltérő külsejű és alkatú színészt, mint akiket itt egypetéjű ikerpárként prezentálnak. Ahhoz, hogy az ember csak egy pillanatra is összetévessze Bede-Fazekas Szabolcsot Kocsis Györggyel, illetve Széles Tamást Végh Péterrel, legalábbis a Blaha Lujza térről kellene nézni őket, esti szürkületben, napszemüvegben.

Amúgy a fiúk buzgalma tetszetős, akárcsak Varga Mária karakteres féltékenysége vagy Sinkovits Imre ironikus-tragikus fájdalma. Mindenki rokonszenvesen igyekszik. Dőry Virág jelmeztervező például elszántan maivá akarja tenni a játékot. Ennek értelmében a szereplők modern ruhákban mondják el Nádasdy Ádám modern fordítását. De a Londonból hívott vendégrendezőnek, Bruck Jánosnak még erről sem jutott eszébe semmi olyasmi, amivel kicsit is jelenidejűvé, érvényessé, hozzánk szólóvá tenné az előadást. Nincs partiképes rendezői ajánlat a produkcióban. Van viszont igazi tűzijáték a fináléban. Ez alkalomból menetirányba fordítják a színpadi nézőket is. Jellemző módon a tűzijáték a legfőbb jó, amiből nem maradhat ki senki.

A Nemzeti Színház évek óta rendezőt keresgél. Tétován, esetlenül, vaktában. Kísérleteit látva az ember egyre fáradtabban mondja: hideg. hideg, langyos, hideg. Lesz még ebből tűz valaha?

Stuber Andrea