Bentlakásos színésznő

Ha van a színészi karriernek tipikus útja, akkor Spolarics Andrea biztosan nem azt járja. Ő mintha fittyet hányna az általános haladási irányra. Színészi pályája eddigi tíz éve alatt szinte mindig másként mozgott, mint ahogy szokás. Akkor parkolt le, amikor a többiek éppen indították a motort, akkor hajtott el, amikor mások vesztegeltek, és oda ment, ahonnan inkább eljönni szoktak. Két Madách színházi, két szolnoki és hat kolozsvári évad után most kikötött a Bárkán.

– A Madáchba főiskolásként kerültem, kétéves gyakorlatra. Azután a diploma után maradtam újabb két évig, talán mert az olyan kényelmeske volt. Nem történtek ott nagy dolgok velem, de ezt akkor (közben) még nem lehetett tudni. Az ember nem képes pontosan megítélni azt, ami éppen körülveszi. Ha jól elvan, meleg van, dolgozgat kicsit, kap néhány jobb szerepet, akkor elüldögél a helyén egy ideig. De bennem hiányérzet támadt, mert én "bentlakásos" színész szeretek lenni. Olyan, aki reggeltől-estig a színházban van, egy zárt közösségben, ahol már halálosan unja a kollégák képét, mégis éjjel-nappal együtt akar dolgozni velük. A szolnoki színház egy darabig ilyen volt. Abban az időben sok fiatal színész szerződött oda, lehetett mértéket nem ismerve dolgozni. De két év után épp jókor érkezett Erdélyből vendégrendezni Tompa Gábor. A bemutató után szerződést kínált a kolozsvári színházhoz. Éppen akkoriban, amikor felismertem, hogy ha Szolnokon vagyok színésznő, akkor az érvényességem csak Jásznagykun-Szolnok megye határáig terjed. Azon túl nem ismernek. Románia viszont nagyon nagy ország, rengeteg színházzal – latolgattam –, s ha ott szakmailag elfogadnának, az már lenne valami! Itthon sokan csak ülnek, várják a főszerepet, várják a rendezőt, aki majd felfedezi őket. Én meg úgy gondoltam, elébe kell menni a dolgoknak.

– Azért nem csupán a színészi ambíció vitte Kolozsvárra...

– No jó, a szívem is. De a szerelemnek Tompával hamar vége lett, s mégsem csomagoltam össze, hogy hazajöjjek. Maradtam, mert úgy éreztem, játszani kell. Hat évig szinte le sem jöttem a színpadról. S szerencsémre egy sor olyan szerepet is kaptam, amit itthon aligha osztottak volna rám.

– A kolozsvári magyar színészek hogyan fogadták?

– Nem ment simán. Az én ottani tapasztalataim nyilván ugyanolyanok, mint amilyeneket az Erdélyből jött színészek szereznek a magyarországi színházaknál. Minden társulat zárt lánc, ahová nehéz beilleszkednie annak, aki más. Engem ott sokan csodabogárnak tartottak. Volt, akivel az első perctől kezdve jól megértettük egymást, mással öt évbe telt, hogy eljussunk a kommunikációig. De dolgozni nagyon lehetett. Valósággal bezárkóztunk a színházba. A kolozsvári társulatban akadnak óriási titánok, akiktől sokat lehet tanulni. Szívesebben mutatnak, adnak a szakmai tudásukból a fiataloknak, mint az itthoni színésznagyságok.

– Megtanult románul?

– Csak vásárolni meg káromkodni. Többet nemigen tudok, amit azért is sajnálok, mert nagyon szép, teátrális nyelv a román. A munkámhoz azonban nem hiányzott, én ott magyar nyelvű színésznő voltam, ugyanakkor teljes jogú és elismert tagja a romániai színházi világnak. Kétszer terjesztettek fel az évad legjobb női alakítása díjra. Erre büszke vagyok, hiszen Románia színházművészete rendkívül magas színvonalú és tehetségekben gazdag. Izgalmas, vibráló, pezsgő a román színházi élet, még a színházművészeti szövetség is fantasztikusan működik. Ez a szövetség írt nekem az utolsó kolozsvári fellépésem alkalmából. Egy kritikusnő hozta el a levelet Bukarestből, s az előadás után felolvasta a közönségnek. Az állt benne: köszönik, hogy hat évig Romániában dolgoztam. Szóval szép volt a vége is, amely egyébként azért következett be, mert úgy éreztem, hogy kicsit elfáradt, kicsit magára maradt a társulat. S engem megint éppen jókor hívtak el: ezúttal Csányi János a Bárkához. Jöttem. Nagy változást ez nem jelent számomra. Ötszáz kilométerrel odébb hoztam a cuccomat, de itt is színházban vagyok reggeltől estig. Próbálok, játszom, tanítok. És bosszankodom, ha azzal jönnek oda hozzám, hogy "Hú... te Romániában voltál évekig... normális vagy?"

– Nagyon úgy fest, hogy normális.

– Bánt, hogy sok előítélet él nálunk a románokkal szemben. Pedig ugyanolyanok, mint mi, csak a körülményeik rosszabbak. Részükről egyetlen egyszer sem tapasztaltam ellenérzést. Talán szerencsém volt, de soha semmilyen problémám nem adódott abból, hogy magyar vagyok. Diszkrimináció nem ért. Legfeljebb itthon, egy kicsi, amikor hazajöttem. Ugyanis a férjemet a kolozsvári társulatban ismertem meg, most Magyarországra költözött velem, de egyelőre román állampolgár. És amikor behurcolkodtunk a lakásba, a lépcsőházban pikírten megjegyezte egy néni: na, megjöttek a románok...

Stuber Andrea