Sóhajtól sóhajig

– Mégsem vagyok teljesen hülye... – sóhajtott fel egy ifjú, fővárosi színésznő a Ványa bácsi előadása után. A sóhaj Szegeden rezgett bele a levegőégbe, az Országos Színházi Találkozó pazar hangulatú fesztiválklubjában. A helyet a Kass Szálló kínálta, s úgy festett, mintha egyik vagy másik Khell-fiú tervezte volna díszletnek valamely kaposvári előadáshoz.

De térjünk vissza a sóhajhoz. Az ifjú színésznő elrévedezése annak szólt, hogy ő maga – egy jól jegyzett pesti színház tagjaként – mindig ilyen pontos, végigelemzett, színészileg teljes produkcióra vágyott, mint amilyen Valló Péter Csehov-rendezése. És soha nem volt még része ilyesmiben. Eddig csak rendezői önmegvalósító kísérletekben szorgoskodhatott. Már azt hitte, hogy efféle színészi-nézői szívet melengető játék nincs is. És lám, van.

A Ványa bácsi (Radnóti Színház) és A vágy villamosa (nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház) fesztiválsikere egyfajta válasz arra, ami évek óta nyomasztja a színházakat. Nevezetesen, hogy miről is kellene ma szólniuk. Hiszen a kilencvenes évek elejére az új világ megfosztotta a színpadokat egy fontos funkciótól. Értelmét vesztette az üzengetés, a kódolt odamondogatás, a merész leleplezés. Mára a nézőknek végképp elege lett a hatalmi-politikai vircsaftból; csak a legmazochistábbak kívánják még színházban is azt látni. (Nem véletlen, hogy például Shakespeare királydrámáit nem játsszák, és hogy az Új színházi Hamlet sem szólalt meg, viszont Csehov él és virul.)

Egy tág téma kiesett, s most a színházak behúzódnak a legbelsőbb, legszűkebb tárgykörökbe. Az emberi kapcsolatokra fókuszálnak. Jószerével csak a Katona József Színház ragaszkodik tiszteletreméltó következetességgel és rigorózus szigorral a társadalombírálathoz. Kissé már fárasztóan talán. Ugyanakkor stúdiószínházában üdítően nyitottabb: lehetőséget ad váratlanságra, akár bukásra is. A Kamra jóféle izgalmassága elsősorban a főként ott rendező, mindenre kíváncsi Máté Gábor érdeme.

A téma tehát legtöbbször ember és ember, s ami köztük van, illetve nincs. A megközelítési mód különböző. A Ványa bácsi vagy A vágy villamosa (rendező: Szász János) átélhető, érzelmi azonosulást kínáló élményt nyújt. Vannak extrémebb kísérletek, melyekkel formabontó és formakereső rendezők próbálkoznak. Ide tartozik például Zsótér Sándor – ő majdnem mindig formát bont és majdnem mindig egy és ugyanazt a formát találja meg – vagy Alföldi Róbert és Telihay Péter külsőséges, hetyke hiperteátralitása.

Szemezgessünk tovább: van megbízhatóan tévedhetetlen (Ascher Tamás) és elegánsan blöffölő (Ruszt József), van Szikora János meghitt szépségkultusza, van erős belső biztonságú rendíthetetlen (Gothár Péter), vannak kissé megfáradt mondanivalófogyatkozottak (Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Iglódi István) és vannak semmi különöset nem akaró feladatteljesítők (helyszűke miatt tekintsünk el a felsorolásuktól.)

Egyszóval mindenki járja a maga útját. A többség Pesten, a kisebbség vidéken, ahol egyébként akadnak üde szigetek.

A Nemzeti Színház – úgy emberileg, mint művészileg – a mai napig sem heverte ki a hírhedt "rapid" igazgatóváltás következményeit. Marton László nem eredménytelenül terelgeti-vezetgeti a vígszínházi monstrumot. (A Szent István körúti színház művészi arculatát nagy mértékben Eszenyi Enikő és csapatának tehetsége, ízlése és érdeklődése határozza meg, s ez a csoport most érzékeny veszteséget szenved, hogy Szarvas József Kaposvárra távozik tőlük.) A Kamaraszínház is egyensúlyoz: a Kálvária téren pusztán teljesít, míg az érdemi munkát az Asbóth utcai sufnijaiba koncentrálja. A Madách Színház belvárosi, a József Attila Színház külvárosi szórakoztatóipari üzemmé vált. A Játékszín Balázsovits Lajos igazgatása alatt elveszítette a színház korábbi stílusát, arcát és szagát, és minden tekintetben -talan lett. A Thália először megszűnt, azután széthullott.

A legzavarbaejtőbb talán az Új Színház helybenjárása. Egy olyan társulaté, melyben kiváló színészek gyűltek össze, akiknek zöme az elmúlt években nemigen fejlődött, nem lépett előbbre. Intő jel, hogy az Új Színházat elhagyja Udvaros Dorottya, akinek a most befejeződött szezonban egyetlen szerep sem találtatott Székely Gábor színházában.

Udvaros – mint sok más, tehetséges színész innen-onnan – az aktuális nagy ígéret, Csányi János társulatához csatlakozott. Most az van soron, hogy az ősszel nyíló Bárka Színházért drukkoljunk, bennük bízzunk, tőlük várjuk a...(sóhaj)... mit is?!

Stuber Andrea