Megint nem sikerült

Shakespeare: Romeo és Júlia

A magam részéről fájlalom azt a gyakorlatot, mely szerint a Romeo és Júlia előadásokon általában akkor tartják a szünetet, amikor már kész a baj. Többnyire a III. felvonás 1. és 2. színe között küldik rövid pihenőre a nézőket és a játszókat. Amikorra beborult az azúr ég a címszereplők feje fölött. Lezajlott a végzetes kakaskodás; Mercutio és Tybalt meghalt. S tudjuk, hogy a továbbiakban semmi jó nem várható. Ilyenkor – a szünetben – mindig erős késztetést érzek, hogy otthagyjam az előadást. Hadd ne lássam a szörnyűségeket! Különös tekintettel az utolsó jelenetre, mely már színhelyét tekintve is borzasztó: kripta, brrr... Hogy mégis be szoktam ülni a második részre, az alighanem annak köszönhető, hogy még mindig drukkolok a szerelmeseknek. Mindig azt várom, hogy most az egyszer szerencséjük lesz. Hátha János barát – az a szép kis szerzet(es) – mégis eljuttatja Mantovába a sorsdöntő levelet. Vagy hátha Baltazár véletlenül elkerüli a gazdáját. És akkor jóra fordul mindaz, ami pedig (bizonyos értelemben) nem is rossz. Mert hát Romeo és Júlia öngyilkosságában – nem, nem egyszerűen a halálában, hanem hogy önkézzel – mégiscsak van valami nagyszerű (is). Az, hogy két fiatal véresen komolyan vette egymást és a szerelmet, mely a semmiből lett, a semmire épült, semmi alappal.

De hát Szolnokon is az történik, aminek sajnos történnie kell. Baltazár ellihegi Romeónak Júlia halálhírét, János barát kedélyesen visszaszolgáltatja a kézbesítetlen levelet, s a fiatalok egymás után halnak a cinteremben.

Pedig olyan szívderítően kezdődött az egész! Rózsa István díszlete – mely az előadás legjobbja – sárgás, napsütötte, mediterrán, s delejesen középkori hangulatú. Rajta a történelem hímpora. Ráadásul szinte tökéletesen funkcionál. Bal oldalon vaskos kőfalat mutat – megmászhatja Romeo és Mercutio –, mellette út kanyarog hátrafelé. Van mini híd, az alatt tán kiszáradt a csatorna, és kedves kis zugot hagyott maga után, ahová sóhajtozó szerelmes ifjak elbújhatnak bánatukkal a világ elől. Jobb oldalon kör alakú, forgó építmény szolgál Capuleték házául. Egyik cikkelye boltíves, oszlopocskás csarnok, fölötte Júlia "toronyszobája" ravatalszerű ággyal. Másik cikkelye a nevezetes erkélyt foglalja magába, majd egy fordulat után zöld növénnyel befuttatott, nyitott loggia tárul elénk. Rózsa díszlete csupa meglepetés, csupa különböző miliő. (Kedvenceim a magasban ágaskodó, csipkés szörnyetegkezdemények, melyek még a Notre Dame tetejét is beidézik.) Gyanakvó és előrelátó néző persze cöcöghet, hogy a cinterem majd kifog a díszleten, de nem. A kellő pillanatban a függöny mögött leereszkedik néhány szép vonalú elem, s már kész is a borzongató hangulatú és szépségű kripta.

Minden szép, minden romantikus. A színpadi tér, Schäffer Judit pompázatos, bőségesen omló selyem és bársony jelmezei, s az idevágó, áradó muzsika. (Helyenként a dialógusok alatt is szól, akár egy filmzene.) Iglódi István, a rendező – nem akarván "megerőszakolni" senkit és semmit – tiszta, érzelmes, szenvedélyes szerelmi történetként viszi színre a Romeo és Júliát. Közepes hatásfokkal. Mert hát nincs igazán magával ragadó Romeója és Júliája.

Görög László kölyökképével és fürtös fejével eljátszhatja még a tízen-huszonéves ifjút. De már puhább, mint egy kezdő szerelmes, a kamaszos hévnek és lendületnek is van híja. Félreértés ne essék: Görög – tisztességes színész lévén – rendesen megcsinál és okosan elmond mindent, amit kell. Csak nincs húzása az alakításának.

Rudolf Teréz Júliájából viszont a felszabadultság hiányzik. Vagy eszközökben nem bővelkedik még a színésznő. Mindenesetre igen keveset érzékeltet abból, hogy tragikus körülmények között asszonnyá érlelődik a színen. Olyan szerelmesnek kellene látnunk őt, aki egyik végletből zuhan a másikba, de inkább illedelmes, ámbár kissé gátlásos iskoláslányhoz hasonlít. Jellemző rá az a cigánykerék, amit nem annyira hány (bolondos jókedvében), mint inkább megcsinál (koreográfusi instrukcióra). Igaz, az sem kis teljesítmény hosszú ruhában. Rudolf Teréznek akkor látszanak a legőszintébb érzelmek az arcán – egyébként negatív érzelmek –, amikor a diákközönség hangos ovációját fogadja a tapsnál. (A fiatalok ugyanis helyenként viháncoltak az előadás alatt.)

Törőcsik Mari játssza a Dajkát, s én hosszú évek óta most először nézem őt nem lenyűgözve. Inkább fáradtan modorosnak látom. Nem erőssége a produkciónak Kaszás Mihály Mercutiója sem. Feltűnően jelentéktelen például a Mab-monológ. Itt-ott rossz hangsúllyal, elsikkadó értelemmel, nagy odafigyeléssel végzett beszédgyakorlatként adja elő Kaszás.

A szolnoki Romeo és Júlia legmarkánsabb alakítása –Győry Emil kedélyes, bölcs derűjű Lőrinc barátja mellett – Újlaky László Capuletje. Újlaky meglehetősen helyreteszi a figurát. Kedélyes, joviális úrnak mutatja, akiből olykor – ha a tekintélyét vagy a hiúságát sértve érzi – kitör az állat. Soha még ilyen durvának nem éreztem Júlia apjának szavait, mint Újlaky kitörésének hallatán. Brutális dühvel fogadja, hogy lánya ellenszegül az apai akaratnak, s nem hajlandó férjhez menni Páris grófhoz. Ez a Capulet viselkedésével szinte kiprovokálja és felkínálja az ideális megoldást: hogy Júlia szökjön el a családi otthonból, s lóhalálában igyekezzen Romeo után Mantovába. S Júliának ez nem jut eszébe! Pedig amúgy nem buta lány. Arra is rájön például, hogy Lőrinc barátnak igenis érdekében állna altató helyett mérget adni neki. A szökésre mégsem gondol. Milyen kár! Pedig ha azon a zűrös éjszakán nekivág Mantovának, ott Romeo elragadtatottan zárja őt karjaiba, s még hatvan évig boldogan élnek. Ne kérdezzük, hogy miből.

Stuber Andrea