Sötét archívum éghetetlen filmen

Eszem ágában sem volt tévét nézni azon a tavaszi éjszakán. Merőben véletlenül tehénkedtem rá a távirányítóra. A képernyő kivilágosodott, s régi, szemcsés felvételeket mutatott. Egy szegedi család ült a vasárnapi ebédnél, kedélyesen és zavartan a házi kamera jelenlététől. Látszott, hogy a szereplők nem játszanak, hanem élnek ebben a filmben, s ettől muszáj volt nézni őket. Sorjáztak a képek: ultiparti, séta a Tisza-parton, születésnapi zsúr. Lassan megismertem mindenkit: apát, anyát, fia borját, sógort, komát. Közben baljós zenei kísérettel monoton hang szólt: a zsidótörvények paragrafusait sorolta-énekelte.

A család filmarchívuma az 1940-es évtől új témákkal és új helyszínekkel gyarapodott: „Derűs pillanatok a munkaszolgálatos század életéből.” Avagy: „Levegőzés a zsidóház udvarán.” S egy 1941-es eljegyzés képein váratlanul feliratok jelentek meg a már-már személyes ismerőssé vált emberek arca fölött. Az egyik szerint Laci sógort három évvel később a Dunába lőtték. A másik azt tudatta, hogy Zseni mama az auschwitzi lágerban végezte. És így tovább.

Amikor az imént férjhez ment nő az újabb felvételeken gömbölyű pocakkal mutatkozott, hangosan feljajdultam. Az ugye nem lehet, hogy a következő képeken felbukkanó csecsemő is kap egy feliratot? De igen. Ő sem kerülte el a sorsát, ahogy Paula néni, Janika és a többiek sem.

A vége utáni döbbent csöndembe hasított bele a bemondónő. A Privát Magyarország sorozat tizedik részét láttam, közölte, Az örvény címűt. Az is volt: örvény. Beszippantott, s forgolódtam, hánykolódtam benne-tőle hajnalig.

Forgács Péter rendező a múlt héten Európa-díjat kapott Az örvény című dokumentumfilmjéért.

(stuber)