Operett-hét

Van abban valami idegőrlő, ha az ember egy hétig minden este operettet néz. Ha más nem, akkor az, hogy egy hétig állandóan operettmelódiákat fütyürész és dudorász, amivel eléggé fel tudja őrölni a családja idegeit. De hát ez nem több, mint káros mellékhatás. A lényeg az, hogy a Fővárosi Operettszínházban megrendezett operettfesztivál sikeres rendezvénynek bizonyult. Az előadássorozatot mindvégig érdeklődés kísérte: sok külföldi és hazai néző tekintette meg a produkciókat. A közönség nagyobb része estéről estére változott. Jól érzékelhetően más publikum ült be például a kaposváriak vendégjátékára, mint a pécsiek Rigó Jancsijára. Ez utóbbira voltak a legkevesebben kíváncsiak. Viszont ők kitartóbban helyt álltak (ültek), mint például a szegedi Mágnás Miska nézői, akik a megmenekültek felszabadult boldogságával arcukon slisszoltak el a szünetben.

Sikeresnek mondható a lezajlott fesztivál azért is, mert átfogónak s jellemzőnek gondolható képet adott a mai, hazai operettjátszásról. A műsorra került művek önmagukban is széles skáláját mutatták meg az operettműfajnak: szinte minden kor és minden stílus képviseltette magát a fesztivál repertoárján. Volt régi bécsi klasszikus (ifj. Johann Strauss: Denevér), mely már-már operai mű – legalábbis vígoperai –, volt magyar klasszikus a fénykorból (Kálmán Imre: Csárdáskirálynő, Szirmai Albert: Mágnás Miska), volt magyar revüoperett a két világháború közötti, második nagy korszakból (Ábrahám Pál: Bál a Savoyban) és volt a háborúk utáni időkből Fényes Szabolcs-mű (Rigó Jancsi), mely inkább csak zenés játéknak mutatkozott.

Az előadások épp oly sokfélének bizonyultak, mint a művek: az operettjátszás különböző lehetőségeit és módozatait tárták elénk. Akadt nagyszerű este és előfordult az is, hogy az egész estéből a szotyolás perec volt a legjobb, amit az előcsarnokban lehet kapni.

Megtudhattuk ezen a héten, hogy a színházak hogyan állnak hozzá az operetthez. Konstatálhattuk, hogy aligha tekinthető szakmailag "lenézettnek" vagy kényszerű "musz-feladatnak" az operettjátszás, ha a színházak a legjobb – vagy legjobbnak vélt – erőiket mozgósítják a zenés bemutatókhoz. A kaposváriak előadását Ascher Tamás, a szegediekét Telihay Péter, a miskolciakét Hegyi Árpád Jutocsa rendezte. A Fővárosi Operettszínház és a veszprémi Petőfi Színház produkcióját Horváth Péter jegyzi, aki lassan szakosodni látszik az operettrendezésre. Egyedül a pécsi Rigó Jancsi kapcsán ismerhető fel az a régi képlet, mely szerint egy színész – jelen esetben Moravetz Levente – idővel esetleg rendezővé avanzsálhat, ha már színre vitt jó néhány zenés darabot.

Nem spórolták ki a színházak a zenésből a színészeik javát sem. A kaposvári Luxemburg grófjában fellép a társulat két megmaradt nagyágyúja (Molnár Piroska és Bezerédi Zoltán), a főiskoláról tavaly frissítőül érkezett fél osztály (Varga Zsuzsa, Kocsis Pál, Nyári Oszkár), valamint az a fiatal kaposvári "tömeg", mely mindig hallatlanul pontosan, odadóan és intenzíven dolgozik, s dinamizmusával folyamatosan lendületben tartja a játékot. A szegedi Mágnás Miskában ugyancsak olyan a színészek szerepelnek, akik oszlopos tagjai a társulatnak, hiszen zömmel az új vezetéssel szerződtek a Tisza-parti városba. (Létay Dóra, Szerémy Zoltán, Quintus Konrád.) A veszpémi Bál a Savoyban esetében szintén azokat láthatjuk (Szeles József, Módri Györgyi, Kőrösi Csaba), akikre Vándorfi László igazgató részben alapozni szokta a darabok színrevitelét. A pécsieknek nagyjából kialakult gárdájuk van a zenés bemutatókhoz. Azt pedig mondani is felesleges, hogy a Fővárosi Operettszínház nyilván a maga legjobb Edvinjét, Szilviáját, Ceciliáját, Bóniját (stb) állította ki a legújabb Csárdáskirálynő-előadáshoz.

Hegyi Árpád Jutocsa az egyetlen olyan rendező a fesztiválon résztvettek közül, aki nem csupán saját erőkkel csinálta a Denevért, hanem "hozott anyagból" is dolgozott. Ő ugyanis  fővárosi vendégművészeket hívott a főbb szerepekre, akiket aztán értelemszerűen le is kellett kettőznie-hármaznia. (A darab tíz szerepét tizennyolc művész játssza-énekli.) Ez a "hol ez játszik, hol az" megoldás bizonyára eleve korlátozta a rendezés lehetőségeit. Hegyi tehát láthatólag nem tört többre, mint hogy a Denevért hangilag – a zene és az ének tekintetében – igényesen szólaltassa meg. S ha figyelembe vesszük azokat a fogyatékosságokat, amelyekkel más előadások e téren bírnak, akkor ez nem is lebecsülendő. Ugyanakkor színházi értelemben meglehetősen érdektelen és lélektelen a produkció. Leblanc Győző, Csonka Zsuzsa és Tóth János kifogástalanul énekel. Nem nagyon marad el mögöttük a helyi primadonna, Pirisi Edit sem, csak éppen a széket kaparjuk tőle, amikor a prózai szöveget kezdi csipogni. Jómagam egyébként láttam már a miskolci Denevért a hazai pályán is, történetesen Seres Ildikóval, aki legalább némi életet és temperamentumot mutatott abban a szerepben, melyet Pesten Pirisi Edit igyekezett megformálni. Hegyi abban a kivételes helyzetben van, hogy válogathat a primadonnák között, annyi van belőlük a miskolci színházban. Egy még Veszprémbe is jutott közülük vendégnek, a Bál a Savoyban előadásához. Jellemző az általános primadonnahiányra, hogy a Madeleine-nek meghívott Nagy Ibolya nemcsak Veszprémben játssza e szerepet, hanem Nyíregyházán is. Ilyen ínséges időkben érthető az a kereslet, amely Nagy Ibolya iránt megnyilvánul. Szép, szőke, babaarcú primadonna, aki színészileg korántsem átütő, viszont van olyan hangja, amellyel még áramot is spórol a veszprémi színháznak. Tudnillik őt nemigen kell kihangosítani. (Nem bírok megbarátkozni azzal, hogy operettet mikroporttal énekeljenek. Ugyanakkor a rivaldánál felállított három-négy mikrofon sem megoldás olyankor, amikor a szereplők szerény énekhangja alig képes elvergődni az ötödik-hatodik sorig. Erre bőven akadt példa. Bár néha még jól is jártunk azzal, hogy kevés jutott el a fülünkig egy-egy szereplő dalolásából.)

Az általános primadonnahiány került itt most először szóba, pedig bonvivánokban még inkább szűkölködünk. Primadonnából láthattunk két olyat, aki énekesként kifogástalan teljesítményt nyújtott, s a színészi alakítása is figyelemreméltó volt. Az egyik Sáfár Mónika a kaposvári Luxemburg grófjában, a másik Kalocsay Zsuzsa a pesti Csárdáskirálynőben. (Lesznyák Katalin, a pécsi Rigó Jancsi-előadás első hölgye nem említtetett még, aki igen kellemes jelenség – és Hammer Edit jóvoltából a fesztivál legszebb toalettjét viselte: óarany-tojáshéjszín nagyestélyit –, viszont az énekhangja okozott olykor kellemetlen meglepetéseket.) Imponáló bonvivánalakítást azonban lámpással kell keresni a felvonultatott produkciókban. Lux Ádám, a kaposvári szerelmes hős kedves, rokonszenves alakítást nyújt, viszont mint énekes, ő a leggyengébb láncszem a Luxemburg grófjában. (De azért nála sem szakad.) Képes ugyan elénekelni a szólamot, de korántsem könnyedén és fényesen. Az Operettszínház Edvinje – Kovácsházi István – szebben és magabiztosabban szól, viszont az eleganciája és a színészi súlya kisebb. Szeles József, a veszprémi Savoy Faublas márkija minden vonatkozásban elég halovány. Gergely Róberttel, a pécsi Rigó Jancsi címszereplőjével az a legfőbb baj, hogy a stílusával igencsak kilóg a darabból. Cigányprímásnak kitalált operettbonviván létére úgy énekel, mintha lírai számokat adna elő elhaló hangon valamely amerikai musicalből. (Igaz, mentségéül szolgálhat, hogy a Rigó Jancsi című műnek nincs egységes zenei stílusa, szedett-vedett a muzsika, annyiféle Fényes Szabolcs-slágert toldottak bele.) Még a leginkább megfelelő bonvivánt Vincze Gábor Péter személyében véltem megtalálni, aki a szegediek Mágnás Miskájának elegáns, jó hangú és jó tartású Baracs mérnöke.

Természetesen sokkal jobban állunk szubrettek és táncoskomikusok dolgában. Végtére is e két szerepkör a hangot, az énektudást tekintve valamivel kisebb igényű. Egy pazar táncszámhoz pedig adott esetben elég lehet a szellemes, testre szabott koreográfia. A színészi képességek megvillantására mindig is több a lehetősége a második párnak, mint az elsőnek. A primadonnának és a bonvivánnak általában a fény, a ragyogás jut, a szubrettnek és a táncoskomikusnak viszont a sokkal jobb és hálásabb szerep. Ez lemérhető például a veszprémi Savoy-előadásban táncoskomikuskodó Kőrösi Csaba fergeteges sikerén. Kőrösi Musztafa bejként semmi különlegeset nem csinál. De az összes, most látott táncos-komikus figura közül alighanem ez a Musztafa, ez a poéngyártó svihák a legnagyobb ziccerszerep. Körösi nem is hagyja ki. Fillár István Ficsurként ugyancsak a legnagyobb tapsokat takarította be a pécsiek Rigó Jancsi-előadásán, teljes joggal. Alakítását – a táncszámok rendes abszolválásán túl – magabiztos technikai tudás, tévedhetetlen humorérzék és hibátlan ízlés jellemezte. A Mágnás Miska speciális eset: abban nem egy táncoskomikus van, hanem kettő, sőt három. (Hiszen maga a címszereplő is az.) Szerémy Zoltán főként borzas lovászfiúként volt megnyerő, grófi álruhában már kevésbé ragadott magával. A Pixit és Mixit alakító Quintus Konrád – Mészáros Tamás "ikerpárosból" az utóbbi vált ki tüntető ruganyosságával. Az Operettszínház előírásszerű táncoskomikussal rendelkezik a rutinos Csere László személyében, akinek kis(láb)ujjában van a szakma, amelyet igen jól művel, igen jó ideje. Ha lehet enyhe kifogásom Csere Bóni-alakításával szemben, akkor az éppen ebből adódik. Vágynék valami kicsike újdonságra. Túl sokszor láttuk már az ősrégien bevált, időtlenül helytálló operettszínházi paneleket.

A kaposvári Lehár-operett szubrett-táncoskomikus párosa igazi kettős: Varga Zsuzsa és Kocsis Pál tökéletesen egymáshoz illenek humorukkal, kedvességükkel, lendületességükkel és azzal a groteszk bájjal, mely az alkati, termeti különbözőségükből is fakad. (Az előadás egyik rendezői-koreográfusi találata az ő Gimbelem-gombolom duettjük, mely igen alapos civakodás köré szerveződik.) Az Operettszínházban olyan, szakképzett szubrettek állnak rendelkezésre a Csárdáskirálynőhöz, mint Oszvald Marika vagy Vásáry Mónika. Az előbbi nyilván álmából felkeltve is bármikor eltáncol, elénekel és eljátszik egy bombabiztos Stázit. Huszonegy éve övé ez a szerep a Nagymező utcában. A pécsi Rigó Jancsi szubrettje, Dévényi Ildikó nem tett rám mélyebb benyomást. Annál inkább Módri Györgyi, aki a veszprémi Bál a Savoyban Daisy-jeként élvezetesen, érdekesen, érdesen énekelt (nincs több é betűm), jól mozgott, s dinamikusan, szexepiles fanyarsággal formálta meg az emancipált amerikai zeneszerzőnőt. A szegedi Mágnás Miska is felmutatott egy reményteljes szubrettet Kertész Marcella fh. személyében, csak ő sajnos a primadonna szerepét játszotta az előadásban.

Színészi körbetekintésünket az operettfigurák idősebb nemzedékénél végezzük: az apa-anyaszereplők számba vételénél. A pécsi Rigó Jancsiban Krum Ádám az egyszeri, mesei, jóságos atya-figurát hozza igen kellemesen. Az operettszínházi Csárdáskirálynő Ceciliájaként Lehoczky Zsuzsa rokonszenves, de nem elég tekintélyes ahhoz, hogy kilépjen Honthy Hanna legendás Ceciliájának árnyékából, mely erre a színpadra rávetül. A Mágnás Miska szülőszerepei nem nyújtanak komoly színészi lehetőséget Fekete Gizi és Rácz Tibor számára, viszont ebben az előadásban bukkan fel a fesztivál legjelesebb nagymama szereplője, Hőgye Zsuzsanna. (Igaz, több nagyszülői feladatot nem is kínált a szemle repertoárja, de Hőgye akkor is élményszámba ment nálam, így szoktam lenni vele.)

Az Operetthét két legpazarabb alakítását kétségkívül a kaposvári produkció "idősebb" szereplőinek köszönhettük: Molnár Piroskának és Bezerédi Zoltánnak. Molnár Piroska Honthy Hanna egykori szerepét, Fleury-t játszotta áradó vitalitással, imponáló dörzsöltséggel, lenyűgöző színészi-operettszínészi mindentudással. Molnár Piroska teljesítményének különös bájt ad, hogy a színésznő - vagy a rendező – be sem érte a szerep nyújtotta lehetőséggel-feladattal, hanem azt még meg is toldotta. A kaposvári Fleury plusz gyanánt kapott még némi dalolnivalót A víg özvegyből is.

Bezerédi Sir Bazilja olyan szívszorító, hogy az ember legszívesebben ölbe venné és babusgatná. Bezerédi leleményes humorral, csont nélküli testtel és a bölcs bohócok megfoghatatlan szomorúságával formálja meg a derék öregurat. Belépője – a Szívem szeret című, Feleki Kamillal összenőtt dal előadása – egészen briliáns. A közben lebonyolított, tüneményes "vetkőzőszám" minden egyes mozzanata a színpadi hatás tökéletes ismeretéről tanúskodik.

Főként a színészi alakításokról beszéltem eddig, s ez így is van rendjén. De mert az operett az illúziók világa, a sikernek igen fontos tényezője a látvány is: a díszlet és a jelmezek eleganciája, gazdagsága, nagyvonalúsága. Azt sajnos nem várhatjuk a színházaktól, hogy szerény anyagi lehetőségeik közepette éppen a fényűző kiállítással kápráztassanak el bennünket. De az ízlést és az invenciót számon kérhetjük az operettelőadások képén.

A legsajátosabb külsőségeket a veszprémi produkció vonultatta fel, melynek díszlettervezője, Csík György afféle avantgárd szórakozóhellyé építette át a nizzai Savoy Hotelt. Ennek folyományaként színre is lép a második felvonásban a lökött belsőépítész, aki állatkertté stilizálta az elegáns mulatót. Minden vonatkozásban extrém ízlésű fazon. (A homoszexualitás mint humorforrás... – fene tudja, valahogy nem találom mulatságosnak.) Ebbe a Savoyba hatalmas vizilószáj a bejárat, bent pedig óriási, fémvázas állatfigurák szolgálnak berendezési tárgyakként. (Vannak például elefántok, melyek alighanem a Micimackó-rajzfilm mézpusztító szörnyeinek oldalági rokonai.) Ez a technicizált zoológiai tárház – melynek kiállított egyedei fényleni, villódzni és tüzijátékot szórni is képesek – mindenesetre különös közeget von a francia Riviérán bálozó állatira arisztokrata urak és hölgyek köré.

A hagyományosságot célzó miskolci Denevér kicsit meglep azzal, hogy igen kevéssé ízléses és igen kevéssé szép díszletet mellékel a játékhoz. (Mit szépítsem, szerintem ízléstelent és rondát.) Jól látszik, hogy Khell Zsolt igazán akkor érezhette magát elemében, amikor a harmadik felvonás sivár, szürke, nyomasztó börtöndíszletét (rém)álmodta meg. A szegedi Mágnás Miska színpadképe (Menczel Róbert munkája) sem pályázik arra, hogy a néző beleandalodjon a gyönyörűségbe, inkább az életszerűséget célozza. Ezen igyekezetében végül is nem fest sokkal különbül, mint egy városszéli javítóintézet, ahol a zord falak elé toronymagas kerítést emeltek, hogy a rossz gyerekek ki ne szökhessenek. (Ámbár itt a ketrec a teniszpálya leválasztására szolgál.) A pécsi Rigó Jancsi díszletéhez láthatólag nem túl sok pénz állt rendelkezésre, azt viszont textiliákba ölte Gyarmathy Ágnes. Hogy az előadás szerény látványvilága milyen a maga teljességében, azt már aligha fogjuk megtudni: A mulatóban játszódó képben a díszletezők képtelenek voltak felhúzni az egyik trégert, pedig igazán becsületesen próbálkoztak még a jelenet alatt is. (A pécsiek vendégfelléptét egyébként is balsors tépte: felállni nem akaró díszlet, széttörni nem akaró pohár, kijönni nem akaró énekhang).

A pesti Csárdáskirálynő színpadképe (Csikós Attila) monumentálisnak, látványosnak és ötletesnek mondható. De azért még a díszlet is Kaposváron sikerült a legjobban. Ott az első kép igazi Montparnasse-i hangulatot idéz, s a második felvonás is Párizs-szagot áraszt a graciőz kis franciaerkélyekkel. Khell Zsolt impozáns díszletházfalainak még kedves iróniájuk is van, például a különböző színekben játszó oszlopfőktől.

A jelmeztervezők – Csárdáskirálynő: Kemenes Fanny, Denevér: Juhász Katalin, Luxemburg grófja: Szakács Györgyi, Mágnás Miska: Zeke Edit – teljesítménye összességében véve dicséretes, noha olykor szemmel láthatólag olcsó anyagokból kellett dolgozniuk. Talán a veszprémi Savoy szereplőit öltöztető Rátkai Erzsébet kreációit emelném ki a tetszetős ruhafelvonulásból, mert azok derűs, bolondos színességet és itt-ott eredeti stílust mutattak. (Helyeske geg például a szaxofont formázó, ezüst kalap Módri-Daisy fején, akit egyébként nemigen tüntetett ki jóindulatával a jelmeztervező.)

A koreográfusok – Operett: Gesler György, Miskolc: Majoros István, Kaposvár: Gesler György, Szeged: ?, Pécs: Tóth Sándor, Veszprém: Barta Judit – lehetőségeit nyilván behatárolja az, ha egy-egy társulatban x darab táncos lábra általában kétszer annyi botláb esik. A legügyetlenebb tánckart a veszprémi Savoy-előadás prezentálta: magas, hosszúkezű, esetlen fiúkat, akik közül az egyiknek még az sem sikerült, hogy színre lépése előtt felhúzza a nadrágján a cipzárt. Elvétve láthattunk csak bonyolultabb, komolyabban próbára tevő koreográfiát – talán a Csárdáskirálynőben a Bóni-Stázi kettőst és a veszprémieknél egy-egy sztepptáncot a szubrettől és a táncoskomikustól –, és még ritkábban élvezhettünk szellemes, ötletes, helyzetből vagy jellemből kifundált táncbetétet. Ilyen volt a már említett kaposvári Varga-Kocsis kettős, vagy egy-egy forduló a pécsi Fillár- Dévényi párostól. A Mágnás Miska táncszervezője külön utat járt: ő inkább jópofa – de olykor csak jópofának szánt – táncimitációkat tanított be a szereplőknek. Váltakozó sikerrel. Nekem például az tetszett, hogy a bonviván és a primadonna szűk, szerelmes mozdulatokkal adta elő az Úgy szeretnék boldog lenni kezdetű számot. (Csak hiányoltam ebből a meghitt, szép kettősből az elegáns primadonnát. Kertész Marcella Rolla grófkisasszonya ugyanis előnytelen biciklisnadrágot és ujjatlan, mini napozót viselt a jelenetben.)

A végére maradt a rendezők munkájának értékelése, amely látszólag talán kevésbé meghatározó eleme egy operettelőadásnak, mint az eddig felsoroltak. De a látszatról tudjuk, hogy szokott csalni, és most sem tesz másként. Hiszen alapjában véve a rendezői szándék dönti el, hogy az előadás mit akar, s annak milyen módon jár a végére. Mint már említettem, a miskolci Denevér a fülünket célozta meg, s ennek rendelte alá az előadást. A pécsi Rigó Jancsit rendező Moravetz Levente egyszerűen nem boldogult az enyhén anyaghibás művel: a szétesésre és elnyúlásra hajló darab annak rendje s módja szerint kicsúszott a rendező kezéből és elfolyt az ujjai között. A Kálmán Imre-bemutatót rendező Horváth Péter megpróbálta – több-kevesebb sikerrel – egy kicsit másfélének mutatni a Csárdáskirálynőt, mint amilyennek az Operettszínház közönsége megszokta. Ugyanő Veszprémben oly módon hozott létre elég kellemes és rokonszenves Bál a Savoyban-előadást, hogy nem próbálta többnek és másnak feltüntetni a darabot, mint ami.

Nem úgy Telihay Péter, aki nem kevesebbet ambicionált, mint hogy megmutatja nekünk az igazi életet a Mágnás Miska kapcsán. Az sem zavarta, hogy Szirmai Albert operettje csöppet sem igazodik az ő mondanivalójához. Megragadom az alkalmat, hogy röviden összegezzem a Mágnás Miska című mű cselekményét. (Hátha Telihay nem olvasta.) Abban egy szerelmes polgár dühös tréfából beküld az urak közé egy lovászfiút, grófi álruhában. Az urak pedig el- és befogadják a különös jövevényt, noha az modortalanságával erősen kirí közülük. Merő sznobizmusból még tetszik is nekik az arisztokratakolléga szalonképtelensége. Mármost Telihaynál az urak épp olyan neveletlenek, mint a népség-szolgaság. Abban a társaságban, ahol Pixi és Mixi grófok fürdőruhában és fürdőköntösben fogadják az estélyre érkező vendégeket, a háziasszony pedig kis tenisznadrágja zsebébe dugott kézzel cseveg a trónörökös barátjával, egy maskarás segédlovász senkinek nem szúrhat szemet. Akkor viszont miféle tétje vagy rizikója lehet a mókának?

Amit Telihay vélhetőleg csúcspontnak szánt, az lett az előadás mélypontja. Az úri közönség részeg extázisban mulatozik, a sátortető a fejükre szakad, miközben a Marcsát játszó Létay Dóra kínos kísérletet tesz arra, hogy elénekelje a Cintányéros cudar világot. Nézői-hallgatói szenvedéseink nemigen fokozhatók tovább. Telihay átgondolatlanul "mohácsista" igyekezetének a fesztiválhét leghosszabb s legrosszabb előadását köszönhetjük.

Ascher Tamás viszont nem erőltetett rá semmit a Luxemburg grófjára. Egyszerűen hibátlanul, tökéletes szakmai biztonsággal működteti. Nem mentesen némi gyengéd iróniától – például ahogy a kar tagjai kettesével földre omlanak egy lírai dal hallatán –, vagy attól a kaposvári hagyománytól, hogy az operettben is lehet közelíteni a valóságos és érdekes emberi helyzetekhez, a realitásokhoz. (Attól kezdve, hogy a bohém művészcsapat farsangi bulijához odacsapódik egy clochard – s történetesen ő lesz az, aki ad egy frankot a fizetésképtelen társaságnak. Ott folytatva, hogy a szálloda halljában az éjszakai ramazuri kellős közepén megjelenik két hölgy, álmából felriasztva, hálóingben, uborkapakolással az arcán. Addig bezárólag, hogy a palotában egy mísz lakáj öntözgeti a beltéri pálmafákat.)

Van kulcsjelenet is, a második felvonásban. Amikor Molnár Piroska elénekli az operettről szóló számot. Kukták, komornák, úrihölgyek szivárognak be lassan a színpadra, s belefeledkezve hallgatják a nótát, amely minden lényegeset elmond az operettről mint olyanról. Mesés, rabul ejtő műfaj ez – érezteti Ascher, s nem szigorkodik, nem neheztel emiatt. Inkább rátesz még egy míves lapáttal, s egészen valószerűtlenül pazar harmadik felvonást rendez a válóperes bíróságon. (Nem utolsó sorban Lipics Zsolt segítségével, aki parádés, lehengerlő, gátlástalan ripacsériával komédiázik a törvényszéki elnök szerepében.)

Néhány hónappal ezelőtt láttam már Kaposváron a Luxemburg grófját. Az első két felvonás még nem mutatott olyan jó formát, mint most, a budapesti vendégjátékon. A harmadik felvonást akkor is nagyszerűnek találtam. Egyebek mellett azért, mert megsejtette, mitől agyonüthetetlen, verhetetlen és halhatatlan az operett. Teli van erős, derűs, szerelmes fiatalokkal, akiknek muszáj győzniük. Mindenhol. Még egy ilyen szürke, szigorú jogi hivatalban is, mint amilyen a törvény háza.

*

Voltunk többen, akik a műfaj iránti anyai érdeklődés miatt szülői kísérettel jártunk az operettfesztivál előadásaira. Ennek eredményeként közölhetem, hogy az Anyuka-díjat is a kaposvári Luxemburg grófja nyerte.

Stuber Andrea