A Költő fújhatja

Romain Weingarten: Nyár (Madách Stúdió)

Fordító: Forgách András. Díszlet-jelmez: Csík György. Rendező: Almási Éva.

Szereplők: Kautzky Armand, Szűcs Gábor, Varga Klári, Viczián Ottó, St.Martin.

Legújabb szerepe szerint Almási Éva azt a fecskét játssza, amelyik nem csinál nyarat. Jóllehet éppen a nyarat csinálja. Romain Weingarten Nyár című színpadi költeményét vitte színre a Madách Stúdiójában, élete második rendezéseként. (Az első rendezése is a Nyár volt, Szolnokon.)

Van ennek a másodlagos rendezői debütálásnak némi mutatvány jellege. Mutatja egyrészt, hogy a kitűnő színésznőben rengeteg energia halmozódott fel az elmúlt, szerepszegényebb években, s ezek az energiák színházi hasznosításra várnak. Mutatja másrészt, hogy Kerényi Imre igazgató nyitott és fogékony ember. Lám csak, most is, mihelyst meglátta Szolnokon a színházához közelálló színésznő rendezői munkáját, mindjárt meghívta őt a körútra. S a létrejött produkció be is tölti hivatását. Statisztikai adat lesz, igazolandó, hogy a Madách nem csak musicaleket és angolszász bulvár szerzőket játszik.

Weingarten kicsit rejtelmes, kicsit szimbolikus műve egy nyári lak dús kertjében játszódik, ahol ártatlan fiatalok és dörzsölt macskák (plusz egy kacér légy) ismerkednek a világgal, élettel, szerelemmel. A helyszínt Csík György tervezte, aki több Nyár-előadáson szerzett kertépítői rutinnal rendelkezik. Ezúttal a legkevésbé a nézőket vette számításba. A közönség nincs bent a kertben, mégsem lát rá rendesen. A díszlet zömét a nézőtérre merőlegesen állították fel, tehát csak akkor vehetnénk alaposabban szemügyre, ha magunk is színpadra lépnénk. Ugyanakkor a stúdiószínházi közelségben lelepleződik a látvány minden csináltsága földön-égen: a színészi lábak alatt be-behajló, recsegő, átlátszó padlólapoktól kezdve a néhány voltos fénnyel égő csillagokig.

Ez a közelség a színészeket is erősen sújtja. Kiderül itt, hogy a Madách társulatának fiataljai-fiatalabbjai minimum nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy három méterről figyeljük őket. Nem tudnak "kicsiben" dolgozni. Nincs tekintetük, nincs finom arcjátékuk, nincsenek apró rezdüléseik. Nem élik a színpadi történetet, hanem eljátsszák. Éles hangokkal, sablonos gesztusokkal, görcsös precizitással. A nagyszínpadon általában figyelemreméltóan üde és természetes Varga Klári egyszerűsége most keresettnek hat, kislányossága mesterkéltnek látszik. A vöröses-szőke haját loknikba csavaró Viczián Ottó egy percig sem kelt olyan benyomást, mintha főszerepek eljátszására lenne hivatott. Kautzky Armand és Szűcs Gábor a darab két ziccerszerepében – a macskák – sem állatnak, sem embernek nem elég karakteres. (Csík György jellegtelen jelmezei sem igen segíti az ebbéli vagy abbéli igyekezetet.) A négy színész működése nem hogy a darab játékosságát, enyhén abszurd, halványan szürreális poézisét nem idézi fel, de még a cselekményszerűségét is alig körvonalazza.

Ha valaki mégis teremt olykor némi idevágó – fájdalmasan szép – hangulatot, akkor az a Költőként fellépő St. Martin. Nem költ ugyan, csak üldögél, nézdigél, s olykor a playback alap fölé odafúj valamit a szaxofonjával. Futamaiban benne rezeg az egész, bánatos élet. Elmúlt nyarastól, romlatlan ifjúságostól, Madách Stúdióstól.

Stuber Andrea