Emberi fogyasztásra alkalmas

Kálmán Imre: A montmartre-i ibolya (székesfehérvári Vörösmarty Színház)

Díszlet: Rózsa István. Jelmez: Torday Hajnal. Rendező: Iglódi István.

Szereplők: Nyári Zoltán, Fekete Ernő, Bede-Fazekas Szabolcs, Auksz Éva, Brunner Márta, Hajdu István, Szélyes Imre, Mihály Pál, Csernus Mariann

Fiatal és csóró festőnek, írónak, zeneszerzőnek lenni Párizsban – az a bohém élet. Dalolva koplalni, zord végrehajtót jobb belátásra bírni, templom egere típusú virágáruslányt istápolni és kihasználni, feslett aktmodellt festeni, Bohéméletet írni, számlák hátoldalára ígéretes hangjegyeket kottázni – vígoperába illő tevékenységek. Majd a végén sikeres operettszerzőként feszíteni vagy festőként állást kapni a Louvre-ban – kész karrier. Az egész történetnek – Kálmán Imre A montmarte-i ibolya című operettjének – van valami lehetetlen, avíttas bája. Elmúlt korok elmúlt vagy sosem létező művészvilágának hitét és reményét, hónapos szoba és hónapos retek szagát idézi.

Nyári színházat csinálni Székesfehérváron – az is bohém élet. Csatlakozni az új színészekre kíváncsi Iglódi Istvánhoz, vele a szakmai minimum teljesítéséig eljutni, színpadon operettszínészként viselkedni, tisztesen énekelni, táncolni, mókázni, közönséget nevetésre, tapsra bujtogatni forró nyári estéken – ez is szép feladat.

Iglódi az utóbbi években nyaranta szakmányban operettet rendez a fehérvári Pelikán-udvarban. Tisztességgel, sportszerűen és jól célozva. Ha egy-egy ilyen munkáját mondjuk lőgyakorlatnak vesszük, akkor megállapíthatjuk, hogy a rendezőnek mindig akad néhány kilences-nyolcas találata, ugyanakkor az is elő szokott fordulni, hogy a tábla mellé trafál. A montmarte-i ibolya esetében ezúttal a lányokkal nem volt szerencséje: a címszerepet játszó Auksz Éva és a szubrettként mutatkozó Brunner Márta igyekvő teljesítménye minimum halovány, de én hajlamos vagyok sötétebb színben látni őket. Üde, kellemes jelenség létükre kellemetlenül görcsös a játékuk.

A három bohém művészlegény érdekes trió. Az énektudás képviseletére Nyári Zoltánt szerződtette Iglódi, majd jobbról-balról megtámasztotta a bonvivánt egy-egy kevésbé jelesen daloló, ám színészileg markánsabb partnerrel. Bede-Fazekas Szabolcs játssza az írót, s korrekten elővezeti a vesztes típust, felvillantva önnön stílusismeretét, szakmai jártasságát és szikár, szögletes humorát. Fekete Ernő (avagy Tibor, inkognitóban?) kifejezetten izgalmas a zeneszerző szerepében. A Katona József Színház nyers realizmusán edződött fiatal színész ezúttal szabadon könnyedkedhet, s látható kedvvel és élvezettel áll átmenetileg egy léha kis operett szolgálatába. Ugyanakkor zsigerből magával hozza azt az igényt, melynek jegyében valódi helyzetben valós embert kíván jellemezni. Ennek köszönhető például egy olyan megszólalása, melyért legszívesebben zsebből fizetnék. ("Tudjuk, anyukám, ki vagy! – mondja fojtott szenvedéllyel, egyszerre férfiúi és társadalomkritikai indulattal a minden bajt okozó színésznőcskének.)

Nyári Zoltán meg énekel szép ambícióval. A Ma önről álmodtam megint... kezdetű számot úgy adja elő, hogy Robert de Niro férfias erejét Sárdy János szívlágyító intonációjával és Vikidál Gyula színészei eszközeivel igyekszik keverni. Hangos bravókat vívott ki ezzel a bizarr produkcióval. Én ekkor mulattam a legjobban.

Stuber Andrea