Neil Simon elvesztett tisztessége

Luxuslakosztály (József Attila Színház)

Krrrr...krrrr.... – korogja a színházak gyomra. Valósággal ki van éhezve Neil Simon-vígjátékokra. Ráérő pénztárosok sóhajtozzák-lehelik párásra a pénztárfülke ablaküvegét: csak valami Neil Simon-darab jönne már! Mindegy mi, csak rányomtathassuk a plakátra annak a drága szerzőnek a drága, húzó nevét!

Mit tehet ilyenkor az író? Nyilván igyekszik csillapítani az éhséget. Már csak a saját, jól felfogott anyagi érdekében is. S ha nincs éppen kéznél valami új, formás munkája, akkor körülnéz az íróasztala fiókjaiban, hátha ráakad valamire, amit eddig még nem adott el. Talál is különböző papírokat: sajtcédulát, végrendeletet, adóbevallást, krokit, csenevész rádiójátékkezdeményt, miegymást.

Ül az író a fecnik felett és vakarja a fejét. Ezek nem jók semmire – gondolja. –  De talán ha ezt meg ezt meg ezt és ezt a sztorit egymás mellé teszem és úgy csinálok, mintha ugyanott játszódnának, akkor esetleg megveszik. Akármilyen piszlicsáré dolog jön ki belőle, csak megveszik! És láss csodát, tényleg megveszik.

Nagyjából így képzelem a Luxuslakosztály című Neil Simon-mű létrejöttét, melyet a József Attila Színház prezentál – fordító: Ungvári Tamás –, vígjáték két részben címszó alatt. Gondolom, felbátorította az angyalföldi színházat, hogy idén már dobott egy nagyot A miniszter félrelép című komédiával. Jelen esetben azonban sokkal kevesebbel is beérte: ezúttal nem áll rendelkezésére a címlapon feltüntetett "vígjáték két részben". Amije van, az négy kis izé.

Az első nem más, mint egy ronda grimasz a sajtó képviselői felé. (A történet: undormány angol újságírók szűkkörű sajtótájékoztató keretében gusztustalanul szétcincálják az egyébként szintén elég undormány amerikai írónőt.) A második: kedves, lírai rádiójáték, melyben a szolid és rezervált özvegyasszony elmeséli egy randevúja történetét a lányának. A harmadik giccses melodráma az elhagyott feleségről, aki minden áldozatra képes halálosan beteg férjéért és annak fiúszeretőjéért. (AIDS vagy tüdővész között választhatjuk ki a főszereplő halálnemét, kinek mi tetszik jobban.) A negyedik jelenet kétség nélkül diagnosztizálható ízlésficam, melyben a lumbágó a humorforrás.

A József Attila Színház bemutatóját színre vivő Léner Péter bizonyára igen kulturáltan elrendezte, hogy ki honnan jöjjön be és merre távozzék. Székely László elegáns, faburkolatú szobabelsőt tervezett, mely egy szálloda luxuslakosztályaként fogadja be az idetévedő szereplőket. Dőry Virág varratott szép ruhákat. A színészek meg jönnek-mennek, és néha megpróbálnak úgy csinálni, mintha eljátszanának valamit. Vándor Éva (az írónő) dekoratív és védtelen. Schütz Ila (az özvegyasszony) kedvesen pikírt. Fehér Anna (a lánya) gyengéden aggódó. Sztankay István (a haldokló biszex férj) öreg színpadi róka módjára előadja szakállas komikus gegjeit. Schnell Ádám (a lumbágós) nagyokat nyög a fájdalomtól. Korrektek és reménytelenek mind. Becsületesen megmarkolják a veszett fejsze nyelét. Pedig itt még fejsze sem volt soha.

Azért az első kis semmiségre, a Sajtótájékoztató című hamis gyöngyszemre még visszatérnék néhány mondat erejéig. Abban ugyanis a szerző négy riportert szerepeltet, s történetesen mind a négyen modortalanok, felkészületlenek, erőszakosak, gátlástalanok és tisztességtelenek. (Amelyik nő közülük, az még öltözködni sem tud.) Az újságírók már csak ilyenek – mondja Neil Simon, egyáltalán nem megbocsátóan. Lehet, hogy ilyenek, bár én ismerek másmilyeneket is – mondom szintén nem megbocsátóan. De ha mégis az amerikai színdarabírónak lenne igaza, akkor azt talán lenne szíves legalább a Katharina Blum elvesztett tisztessége színvonalán bizonyítani.

Stuber Andrea