Operettmúzeum

Lehár Ferenc: Luxemburg grófja (Fővárosi Operettszínház)

Díszlet: Szlávik István. Jelmez: Jánoskúti Márta. Koreográfus: Sebestyén Csaba. Karmester: Váradi Katalin. Rendező: Iglódi István.

Szereplők: Nyári Zoltán, Agárdy Gábor, Kalocsai Zsuzsa, Lehoczky Zsuzsa, Csere László, Oszvald Marika és sokan mások.

A Fővárosi Operettszínház bemutatta a Luxemburg grófját, a premier sikeres volt, a közönség feltehetően szeretni fogja a produkciót. Rendben van. Iglódi István színrevitelében nincs semmi egyéni, újszerű, eredeti, a rendezés kerüli a frissességet, az eredetiséget, az invenciót. Ez is rendben van. (Biztos? Nem tudom.) Mindenesetre el lehet fogadni, hogy hagyományos stílusú, klasszikus modorú operettelőadással állunk szemben. Azon belül viszont hozzávetőleg kismillió dolog nincs rendben.

Szlávik István színpadképe első pillantásra kielégíti a látványigényt, utóbb azonban szegényedik az élmény, amikor kiderül, hogy a díszlet ugyanazt a gyalogosfelüljárót variálja mindhárom felvonásban. Jánoskúti Márta valósággal kurzust tart jelmeztervezésből. Az első részt arra szánja, hogy előnyösen öltöztesse a rendelkezésre álló színésznőket, a második részben pedig megmutatja, milyen ruhák előnytelenek számukra.

Amikor az előadás elkezdődik, a nyitány után prózai jelenet indul, amely oly kínos a fülnek, hogy a gyarló néző legszívesebben azonnal beintene a zenekarnak: csapjanak a húrok közé! Miután megteszik, legalább koncentrálhatunk a zenés játékra. Abban élen jár Kalocsai Zsuzsa, aki kifogástalan primadonna. Szép is, jó is. A címszerepet játszó, fiatal Nyári Zoltán ugyancsak kellemes megjelenésű és kellemes hangú. De alakítása láttán le kell mondanunk arról, hogy bizonyos jogos követeléseket támasszunk a bonvivánnal szemben. Például hogy tudjon elegánsan keringőzni frakkban, vagy hogy az énekhangja túljusson a nézőtér tizedik során.

A szubrett-táncoskomikus kettőst a jól bevált Oszvald Marika – Csere László páros adja, azt a súlyos kötelességet róva Sebestyén Csaba koreográfusra, hogy valami új, frenetikus kunsztot találjon ki e bájos, Zoro és Huru típusú duónak. Sebestyén több-kevesebb sikerrel oldotta meg a feladatot. A kevesebbe sorolom a Gimbelem-gombolom számot, melynek során a színész és a színésznő gatyára-bugyogóra vetkezik. Ami nem feltétlenül illik bele ebbe a klasszikus sablonokra építő előadásba.

Van még Lehoczky Zsuzsa, némiképp hangjavesztetten, továbbá Agárdy Gábor, akit ugyebár távolról sem a torka predesztinál Sir Bazil nosztalgikus sóhajú szerepére. (Agárdy nagyszerű szerepelődei között nemcsak Feleki Kamillt tarthatjuk számon, hanem Bezerédi Zoltánt is.) Agárdy a legvidámabb játékos a színen. Mi mindent csinál, te jó ég! Kiállítást rendez egy komikus életművéből. Az összes klisét felvonultatja, már-már szemérmetlenül ontja a poénokat. Kacsázik a lábán, szökdécsel, botladozik, affektál. Attól tartok, még valami piros cukorkát is elszopogatott az előadás előtt, hogy pirosnak lássuk a nyelvét, amikor sűrűn kinyújtogatja. Agárdy aztán nem kegyelmez a nézőknek. Essenek le a székről, akik nevetnek rajta.

Az Operettszínház új igazgatója, Halasi Imre ezzel a bemutatóval köszönt be. Jómagam pedig ezzel köszönök el a Népszava hasábjaitól. Közel hat évnyi kritizálás után a színibíráló hadd mondjon búcsút az olvasóknak: búcsú.

Stuber Andrea