Látja, nem látja

Joe Orton: Amit a lakáj látott (Shure Stúdió)

Fordító: Forgách András. Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Ruttka Andrea. Rendező: Szegvári Menyhért.

Szereplők: Ujvári Zoltán, Vári Éva, Nagy Enikő, Dőzsa Zoltán, Kerekes József, Jakab Csaba.

Joe Orton Amit a lakáj látott (a kulcslyukon át) című bohózatában sem lakáj, sem kulcslyuk nem játszik. De amióta Ionesco megírta A kopasz énekesnőt – melyben nem hogy kopasz énekesnőről nincs szó, de még hajasról sem –, azóta az ilyesmin senki nem csodálkozik. (A legújabb Orton-bemutatót rendező Szegvári Menyhért halványan mintha utalna is A kopasz énekesnőre – legalábbis a Tompa Gábor rendezte előadásra –, amennyiben ő is rükvercben mozgatja a szereplőket egy darabig.)

A Shure Színház Amit a lakáj látott...-bemutatója valamelyest mégis kapcsolódik a címhez. Annyiban, hogy a nézőtérre bepréselt közönség nagyobb része körülbelül annyit láthat csak az eseményekből, amennyit a lakáj a kulcslyukon át. (Képtelen vagyok beletörődni abba, hogy a stúdiószínházak többsége valóságos kínzókamra. A padok kényelmetlenek, kilátás nincs, van viszont hőség, levegőtlenség, túlzsúfoltság. A Shure főpróbáján a jegyszedők-felügyelők szigorú utasítására a szorosnál is szorosabban tapadtunk össze a sorban, hogy még a menekülési útvonalat is eltorlaszolhassák a pótszékekkel.  Egy néző hamarosan rosszul is lett, mintegy a többi senyvedő nevében is. )

Orton hatvanas években született bohózata a klasszikus francia vaudeville-ek nyomvonalán halad: pikáns helyzetből indul ki, melybe gyanútlanul belegyalogol valaki, mire a főhős rögtönöz egy hazugságot, s innentől kezdve mind szövevényesebb hazugságokkal kell igazodni az alaphazugsághoz. Orton annyival modernebb a néhai francia kollégáknál, hogy nála "freudi" analízis, pszichiátriai tohuvabohu köríti a malackodást, s a szexuálisan felvilágosodott kor jegyeként orgazmust, leszbikust meg falloszt emlegetnek a szereplők. Majd a még nagyobb vidámság érdekében férfiak női ruhába bújnak, nők férfiruhába, hogy a végén shakespeare-i megoldással rendeződjön a bonyodalom. Kiderül, hogy itt voltaképp mindenki egymás anyja, apja, gyermeke vagy testvére.

Az efféle bohózatok helyigényesek: nagy színpad kell ahhoz, hogy a sok ajtó egyikén mindig benyithasson az, akinek éppen nem kéne benyitnia, s hogy szabadon kergetőzhessenek a szereplők. A Shure Színpadra beszorulva erősen levegő- és térhiányos a produkció. Színészek és nézők szolidárisan fulladozunk egymással szemben. (Plusz én még unatkozom is, bár ezzel nyilván nem mindenki van így.)

Tény és való: Szegvári Menyhértnek nemigen van hozzáfűznivalója a darabhoz, így a mulattatás súlyos terhe teljes egészében a szereplőkre hárul. Egyenlőtlen erők küzdelme folyik a pályán. Az egyik oldalon ott van mondjuk Ujvári Zoltán, aki komoly vízveszteséggel, profi igyekezettel és rutinnal komédiázik, míg például Nagy Enikő hangjából a kezdők bizonytalansága csendül ki. A színészi közhelyeken sajnos csak igen ritkán lép túl a játék. Vári Évának van néhány szívderítőbb pillanata, mely megér egy-egy fél mosolyt. És Dózsa Zoltánra lehet még odafigyelni két percig, amikor elegáns józansággal üldögél nőnek öltözve a színen. Másra nem emlékszem, pedig nincs két órája, hogy hazajöttem a színházból.

Stuber Andrea