Egész más király

Szörényi-Bródy-Szentmihályi: A kiátkozott (Szegedi Szabadtéri Színpad)

Díszlet: Csikós Attila. Jelmez: Rátkai Erzsébet. Koreográfus: Román Sándor. Rendező: Iglódi István.

A kiátkozott című új magyar műnek már a műsorfüzete is csigázóan hat. Kiderül belőle, hogy ahányan vannak a szerzők, annyiféleképpen látják a zenés játék főhősét, IV. László királyt. Szörényi Levente enyhe pátosszal úgy nyilatkozik, hogy "ha nem akarunk feloldódni, már pedig hitem szerint nem akarunk és nem is fogunk, akkor ezekről a vágyakról – ti. a Lászlóéiról – a kudarcok ellenére sem mondhatunk le." Bródy János arra figyelmeztet, hogy László sorsa intő jel azoknak, akik személyes vágyaikat összekeverik a nemzet érdekeivel. "Buzogjon bennük bármilyen nemzetmentő indulat, tudniuk kell: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve." A darabíró Szentmihályi Szabó Péter szerint "Kun László a harmadik utat, a magyar utat kereső uralkodó tragédiájává lényegült", másfelől azonban a mai magyar kisembert jeleníti meg.

Ezek után érthető a kíváncsiság, hogy ugyan milyen közös művet alkothattak ők hárman.

Szentmihályi Szabó vázlatos történelmi drámát tett le az asztalra – szegény magyart még az ág is húzza tárgykörben –, melyben szabadon kivonatolja a történelmet. Lászlót áldozatként ábrázolja, s igyekszik kerülni a negatívumokat. (Úgy mint: feleség kisemmizése, számos szerető tartása, kétes szövetségek és kétes hadviselések, tehetetlenség a feudális anarchiával szemben és így tovább.) Ez sem volna baj – színházilag –, ha a pozitívumokból kijönne valami – drámailag. De még azt a keveset sem tudjuk meg a darabból, hogy mit is akart ez a király.

Ami a kísérőzenét illeti, azt az ember úgy üdvözli, mint régi ismerőst, akivel már jó pár éve nem találkozott. Örömmel fedezi fel a muzsikában Szörényi megszokott stílusát; ritmus- és hangzásvilágát, csak éppen az átütőerőt kell hosszan keresgélnie. (Jószerével az utolsó dalig, melyet László a kunoknak énekel.) A dalszövegekben Bródy teljes közhelygyűjtemény vonultat fel az "Úgy szeretnék boldog lenni"-től az "Ó, szegény, árva Magyarország"-ig. Igaz, egy óvatlan pillanatban közli Kun László szája által, hogy más a próza és más a dal.

A mű a szegedi Dóm téren került színre óriási érdeklődés mellett, reprezentatív előadásban, Iglódi István szervezői-lebonyolítói munkássága részeként. Kettő a felvonás, egyik jobb, mint a másik. (A nehézkes első részhez képest áldás a gördülékenyebb és színesebb második.)

Minthogy A kiátkozott ősszel bevonul a Nemzeti Színházba, az előadói gárda zöme a Hevesi Sándor térről jött, élen a rokonszenvesen működő címszereplővel, Tóth Sándorral. Ugyanakkor a csapat bőven rászorul az olyan vendégek színészi erejére, mint Ráckevei Anna, Pápai Erika és Bubik István. Sajátos színfoltja az estének Dörner György, aki Kézai Simonként keményen odamondogat. S mivel Dörner az utóbbi években tett arról, hogy ne csupán színészt, hanem politikai szócsövet is lássunk benne, szájából akár mai kampánybeszédként is hangozhatnak a középkori krónikás szavai. Ami minimum bizarr.

A közönség egyébként azt a jelenetet fogadta a legmelegebb tapssal, melyben Varga Miklós megjelent a lázálmodó László és az éber közönség színe előtt István, a király képében, zenei motívumával és dalszövegével. E kis epizód aránytalan sikere arra utalt, hogy a nézők talán hálásabbak Istvánért, mint Lászlóért. Meg tudom érteni.

Stuber Andrea