Darvas és a grapefruit

Furio Bordon: Holdfogyatkozás (Játékszín)

Fordító: Gács Éva. Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Gombár Mari. Rendező: Balázsovits Lajos.

Szereplők: Darvas Iván, Bencze Ilona, Rubold Ödön.

Furio Bordon Holdfogyatkozás című színdarabja olyan, mint a grapefruit. Inkább keserű, mint édes, pikánsan fanyar ízű, egészséges, és vannak olyan részei, amelyeket  az ember nem esz meg, hanem otthagy a tányéron.

Bordon műve az élet utolsó szakaszáról szól, enyhén fájó szomorúsággal és meghitt, ironikus bölcsességgel. Nem túl ügyes darab – a második része már-már zavarbaejtően fordul mono- és melodrámába –, de szív és lélek van benne. Főszereplője egy öregúr, aki kifelé tart az életből, s menet közben – vélt vagy valós családi unszolásra – bevonul az öregek otthonába.

A Holdfogyatkozást Marcello Mastroianni élete utolsó színpadi szerepeként játszotta el Velencében, ellentétben Darvas Ivánnal, aki hál'istennek még sokáig velünk lesz. (Testi, lelki, szellemi frissessége láttán erről meg vagyok győződve.) A darabot egy kedves, szemfüles hölgy fordította le s a Játékszín mutatta be.

Lehetne itt mesélni arról, hogy Darvas két színészpartnere milyen szeretetteljes odaadással asszisztál. Hogy Bencze Ilona mennyi gyengédséget és külső-belső szépséget mutat a rég halott feleség kísérteteként. Hogy Rubold Ödön milyen frappánsan szögletes, leplezetten zilált és alig fortyogóan türelmetlen a jól nevelt fiúgyermek szerepében.

De Darvasról kell beszélni. A vállvonogatásairól, a zárt, göcögős nevetéseiről, az egész, érzelemgazdag alakításról. Mely sok-sok pici "darvasságból" áll össze, s egészében nyilván mégsem maga a teljes Darvas Iván. Hiszen ő személyesen aligha élte-éli meg azt az érzést, amit a darab főhőse. Nevezetesen, hogy öregkorára magányossá, kiszolgáltatottá, megalázottá és jelentéktelenné vált. S Darvas mégis lebilincselően ábrázolja ezt az állapotot. Teljes színészi fegyverzettel és emberi empátiával. (No jó – mondhatja bárki –, hát attól nagy színész!)

Mégis, bizonyos értelemben szereposztási tévedésnek látszik a dolog. Én legalábbis képtelen vagyok Darvast öregnek látni. Paradox helyzet. Elfogadhatom-e tehetetlen, halálba hanyatló emberként azt a színészt, aki belevág egy ilyen méretű, ráadásul rossz ómenű feladatba, s fantasztikus energiával és sugárzó erővel teljesíti is?

S lehet némi igazam a kétkedésben. Erre gondolok, amikor nagy jóérzéssel azt látom a második felvonás elején, hogy a 73. évében járó Darvast úgy kell hozzáöregíteni – sminkkel és mozgással – ehhez a hetvenöt körüli emberhez, akit játszik.

(Utóirat két nappal később. Ijedten veszem a hírt, hogy a második előadáson az aggódó partnerek kihívták Darvashoz a mentőket, a harmadik előadás pedig elmaradt. Nem, ez csak valami véletlen baleset vagy fatális félreértés lehet.)

Stuber Andrea