|
Apa, fiú, lélek nélkül |
Pinter: Hazatérés |
Színházi Páholyok Társasága |
színikritika |
Népszava 1997. IX. |
Harold Pinter: Hazatérés (Színházi Páholyok Társasága)
Fordító: Kéry László. Díszlet, jelmez: Juhász Katalin. Rendező: Árkosi Árpád. Producer: Szabó Ágnes.
Szereplők: Mádi Szabó Gábor, Bregyán Péter, Körtvélyessy Zsolt, Varga Zoltán, Dóczy Péter, Nagy-Kálózy Eszter.
Ami az abszurd szerzőket illeti, ők csak bizonyos vonatkozásban abszurdok. Máskülönben viszont kifejezetten reálisak és praktikusak. Hogy egyebet ne mondjak, többnyire nagyon is könnyen bemutatható darabokat írnak. Általában egy helyszínnel, szimpla díszlettel, kevés szereplővel operálnak. A kis költségvetés pedig nagy reményekre jogosít. Elvégre ezrével akadnak a világban alkalmi vagy stabil társulatok, amelyek lyukas zsebbel is áldozni óhajtanak a művészet oltárán. Harold Pinter mintha egyenesen nekik lenne kitalálva.
Pinter színművei szinte mindig egyetlen szobában játszódnak. A külvilág ki van zárva, legfeljebb az árnya vetül sötét, titokzatos fenyegetésként a színpadra. A hősök sokat beszélnek, annak reménye nélkül, hogy valaha is megértenék egymást. Gyakran így vagyunk ezzel mi, nézők is. Hallgatjuk a szereplőket és nem biztos, hogy értjük őket. Netán zavarba is jövünk néha, hogy hát akkor... mi bajuk is van ezeknek? Ha már ott üldögélünk velük szemben, jó lenne tudni. S hogy valóban megtudjuk, azért sokat tehet a rendező. Hiszen a Pinter-drámák nyers társalgási modora mögött általában szöveg alatti tartalmak, titkos tragédiák és lelki nyomorok rejtőznek. Ezekből kell kihozni valamit.
Árkosi Árpád rendező az 1965-ben készült Hazatérést választotta a Színházi Páholyok Társasága produkciójának tárgyául. E férfias darabban egy apa és három felnőtt fia vonul fel, hogy demonstrálja: ember és ember között áthidalhatatlan szakadék tátonghat. Váratlanul még egy nő is odakeveredik közéjük – a távolba szakadt, s most hazatérő legidősebb fiú felesége – aki csak ront a helyzeten.
Az előadás színteréül szolgáló József Attila Színház-beli Aluljárót a múlttal tapétázta ki Juhász Katalin tervező. A falakról tisztes, polgári ősanyák és ősapák néznek le morgós utódaikra. A szereplők mozgástere korlátozott – terebélyes ülőgarnitúra és szekrények között szlalomoznak –, szenvedélyeik és csömörük viszont korlátlan.
Van, amit jó hallani. Például Mádi Szabó Gábor orgánumát. (Ő játssza az apát.) Ilyen súlyos, erőteljes, mélybarna hang ma már nincs is. Na jó, talán mutatóban akad még néhány, olyanok köreiben, mint Sinkovits, Bessenyei, vagy éppen Mádi Szabó. Egyszer majd elmennek, s akkor elszegényedik a fülünk.
Ami a többieket illeti, mind igen szakszerűen és tisztességesen dolgoznak. Dóczy Péter játéka korrekt, Varga Zoltán nagy színpadi tapasztalattal adja a drabálist, Bregyán Péter alakítása még színes is. Nagy-Kálózy Eszter pedig szinte kézzel foghatóan kelti a zavart a férfiak között.
És mégis, én valahogy úgy éreztem magam a nézőtéren, mintha évadvégi premieren ülnék. Olyankor szoktam így feszengeni, senyvedni és hazavágyni. Májusi előadásokon találom ilyen rutinszerűnek, hatástalannak és lélektelennek a színészi igyekezetet, mely nyomósnak instruált hallgatásokkal és vad szemmeregetésekkel próbál feszültséget gerjeszteni. De hiába szúrnak a szemek, nem találnak el.
Most akkor vagy nem elég jó az előadás, vagy én tévedtem el a naptárban.