Tegnaptól ismét főszerepben

Halász Judit csak a szépre és a jóra emlékezik

Október 4. este fél hét volt, és a kalocsai mintás tányér még hiányzott. Pedig Halász Judit szerette volna, ha a fia, aki másnap készült Los Angelesbe, kalocsai mintás tányért vihet ajándékba valakinek. A színésznő még egy utolsó boltba akart benézni a Margit körúton, azután indult volna a Játékszínbe, fellépni a Hotel Plaza előadásában. Ám a Margit körút közepén elütötte egy autó. Több mint fél évbe telt, míg Halász Judit felépült súlyos sérüléseiből. Tegnap jött el az a szép este, amikor újra színpadon láthattuk őt, a Vígszínház idei első premierjén.

– Megrendítően hatott a hír a balesetéről. Ismerek gyerekeket, akik el sem tudták hinni, hogy "Jutka néninek" baja eshetett. És ismerek felnőtteket, akiket a Híradó kórházi riportja rázott meg. Először az orvosok nyilatkoztak, s elmondták, hogy Halász Judit állapota még mindig válságos. Aztán önt hallhattuk – látni nem láttuk –, amint kedvesen igéri, hogy megtartja a legközelebbi koncertjét. Drámai élmény volt rájönni, hogy sejtelme sincs az állapota súlyosságáról.

– Valóban csak jóval később tudtam meg, hogy meghalhattam volna, megbénulhattam volna, megvakulhattam volna. Hiszen az agyam mindkét oldala megsérült. Ebből eredt a két, hatalmas monokli is a szemem körül, amely miatt a férjem és a fiam meg sem ismertek, amikor bejöttek a kórházba. Egyszerűen elmentek az ágyam mellett. Később azután volt idejük megszokni a látványt, hiszen hónapokig nézhették, míg végül fel nem szívódtak a vérömlenyek.

– Mire emlékszik a kórházban töltött időből?

– Talán hülyén hangzik, de csak szépre és jóra. Bizonyára nagy fájdalmaim voltak, de erre egyáltalán nem emlékszem. Nyilván az agysérülés következménye, hogy sok minden kiesett a tudatomból. Mondják, hogy aki egyszer közel járt a halálhoz, az onnantól kezdve mindent másként lát, s átértékelődnek benne a dolgok. Nekem ez az élmény kimaradt. Egyszer csak magamhoz tértem a kórházban, s azt éreztem, hogy sugárzik felém a szeretet, az aggodalom, a gyengédség. Elárasztottak jókívánságokkal, figyelmességekkel. Levelek és gyermekrajzok tömegét hozta a postás. Rózsaszín ködben úsztam attól, hogy mennyire kedvesek az emberek.

– Meddig tartott a rózsaszín köd?

– Amikor kiderült, hogy hosszabb kényszerpihenő következik, eleinte még örültem is a szabadságnak. Arra gondoltam: de jó, lesz egy évem, mindenfélét csinálhatok, amire eddig kevés időm jutott. De hát nem csinálhattam szinte semmi olyasmit, amit szerettem volna. Nem ajánlották az orvosok az utazást, tilos volt teniszezni, úszni, szaunázni – amit pedig imádok –, s csak nézhettem bánatosan a hegyekben, ahogy a családom síel. Ráadásul – legnagyobb meglepetésemre – azonnal hiányozni kezdett a munka. Ezen először csodálkoztam kicsit, aztán jólesett. Azt jelentette, hogy mégis és még mindig nagyon fontos számomra a színház, a játék. Ha lassan is, de eltelt az a bő fél év, s májusban újra elkezdhettem dolgozni. A színházi szezonról ugyan lekéstem már, de tartottam egy koncertet, amelyre meghívtam sok-sok gyereket, akitől levelet, rajzot, ajándékot kaptam a gyógyulás idején.

– A Vígszínházat bizonyára érzékenyen érintette, hogy nélkülöznie kell az egyik népszerű színésznőjét, de azért az intézmény elég jól feltalálta magát. Halász Judit minden szerepét átvette egy-egy beugró szereplő.

– Nincs ebben semmi különös. Nem tegnap óta vagyok a pályán; tudom, hogy senki nem nélkülözhetetlen. Természetes, hogy a sikeres előadásoknak műsoron kell maradniuk. De azért az kicsit rosszul esett, hogy havi egy-két előadás kedvéért még azt a szerepemet is átosztották egy igen kedves kolleganőmre, amely tizenhárom évig csak az enyém volt, s nagyon szerettem. Azóta kicsit kevésbé fontos számomra az a szerep.

– Most azonban van vadonatúj, szeretnivaló főszerepe a Sylvia című vígjátékban.

– Kedves komédia, kellemes feladat mindanyiunknak, akik részt veszünk az előadásban. Derűs kedvvel próbáltuk, ami nem is csoda, hiszen jó szerepet játszani mindenki szeret. A történet lényege, hogy Eszenyi Enikő, Lukács Sándor és én sajátos szerelmi háromszöget alkotunk. Azért sajátosat, mert mi Lukáccsal házaspárt alakítunk, Eszenyi viszont egy kutyát. S én mint kutyás nő, állíthatom, hogy a kutyák pontosan úgy viselkednek, mint ez a darabbéli jószág, s az emberek is éppen olyanok a kutyákkal, mint ahogy azt Gurney megírta a Sylviában. Egyszóval sikerszagú a darab. Igaz, az én orrom az illatokra nem fogékony – ennyi károsodás maradt a baleset után –, de a sikerszag, az más. Ahhoz alighanem minden színésznek megvan a maga belső orra.

Stuber Andrea