Ez jó mulatság

Beaumarchais: Figaro házassága (Új Színház)

Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Zeke Edit. Rendező: Novák Eszter.

Szereplők: Cserhalmi György, Prókai Annamária, Széles László, Marozsán Erika, Lázár Kati, Vass Szilárd, Dengyel Iván, Fazekas István, Magyar Attila, Kisfalvy Krisztina, Kisfalussy Bálint, Schneider Zoltán.

Az Új Színház a színvonalat tekintve elég megbízható hely. Az nem fordulhat elő, hogy Székely Gábor társulata ne teljesítse legalább a szakmai minimumot. (A szakmai minimumot a liberális minimumhoz tudnám hasonlítani; egyikről sem lennék képes megmondani, hogy pontosan micsoda, de érzem.) A folyamatos megbízhatóság persze nem jelenti azt, hogy az Új Színház eddigi bemutatói ne lettek volna egymástól eltérőek. Akadt köztük erős, akadt halvány. Volt érdekes produkció, volt érdektelen, volt helyénvaló, volt félresikerült is. Egyvalamilyen előadásuk nem volt még: életvidám. Most végre az is lett. Egy derűs kedvű Beaumarchais-komédia.

Novák Eszter rendező Paulay Ede fordítása alapján vitte színre a Figaro házasságát, ámbár a színpadon elhangzó szöveghez alighanem többel járult hozzá a Paulay Ede utca, mint Paulay Ede. Frappáns, eleven, köznapi az előadás nyelvezete. (Bár azt a néhány durvább kitételt én speciel szívesen elengedtem volna.) Khell Zsolt művésziesre megfestett pajtadíszlete és Zeke Edit szép, klasszicizált jelmezei ugyan többé-kevésbé korban tartottak, a játék mégis üdítően friss, mai, velünk élő.

Elsősorban attól jó az előadás, az adja a humorát, hogy a szereplők minden érzeménye halálosan és szenvedélyesen komolyan van véve. Almaviva grófot (Cserhalmi György) valóságos othellói indulatok feszítik, amikor arra gondol, hogy felesége esetleg titkos szeretőt rejteget az öltözőszobában. Nem csoda, ha komplett barkácskészlettel érkezik a színre, hogy rátörje az ajtót a feltételezett bujkálóra. Egy ilyen vehemens embertől aztán az is kitelik, hogy amikor repülősóért jönnek hozzá, azonnal előkapja a pisztolyát, lő egyet a magasba, eltalál egy sós zsákot, s az már repül is. Cserhalmi egyébként olyan az előadásban, mint egy rengeteg lóerős motor. Fáradhatatlanul mozog, lendül, mászik a falra, vetődik a szökőkút vízébe. Nagy kedvvel és színészi eleganciával komédiázik. Láthatólag örömét leli abban, hogy végre nevettethet. De ugyanilyen komoly és beleérzős a furfangos Figarót játszó Széles László is, amikor rátalál sosem látott édesanyjára (Lázár Kati), s gyermeki érzékenységgel formálgatja az első szavakat: anyu, anyuka. Vagy a grófné szerepében fellépő Prókai Annamária, amikor Cherubinnal (Vass Szilárd), egy pöttöm kis taknyossal igyekszik házasságtörési hőfokra juttatni magát. De sorolhatnánk tovább a kellemes alakításokat: Marozsán Erika izgalmasan rekedt hangú, temperamentumos Suzanne-jától Magyar Attila elragadóan bájosan bárgyú Don Guzmanjáig.

Van aztán egy jelenet, amikor Lázár Kati a bíróság előtt kifakad, s hirtelen keserű vádbeszédet mond a férfiak ellen. Hátul pedig ott áll az asszonynép, lánynép a grófi szérűről, s az egyikük (Kisfalvy Krisztina) hangosan dalolni kezdi a Marseillaise-t. (Akárcsak A balkon Új Színház-i előadásában.) S nekem ugyan semmi bajom nincs a férfiakkal, ebben a pillanatban mégis összenézünk valahogy mi nők, mind. Színésznő, rendezőnő, nézőnő. És ez is jólesik, annyi jóízű nevetés között.

Stuber Andrea