”Még a végén író leszek?!”

Fejes Endre tovább szövi a legendát

Aki meglátogatja Fejes Endrét, szinte mindig a sarokban találja őt. Ül egy fotelben, fölötte polcok, melyek irgalmatlan mennyiségű könyvtől roskadoznak. A polcrengeteg egyik eldugott zugában legalább "két méternyi" Fejes-mű sorakozik. Egyebek mellett a Rozsdatemető idegen nyelvű kiadásai. (Nem könnyű eldönteni, hogy melyik verzió a legizgalmasabb című: a svéd Skrotkyrkogarden, a cseh Hrbitov rzi vagy a finn Romutarha.) A sorban a legifjabb darab a két évvel ezelőtt megjelent novelláskötet, a Szabadlábon.

– Ritkán publikál, még ritkábban nyilatkozik.

– Valaha jó interjúalany voltam, áradt belőlem a szöveg, s nem gondoltam meg, mit mondok. Soha nem volt főnököm, nem féltem senkitől, csak magamtól. Mondtam a magamét, azután mindig állt a bál. Utóbb eltöprengtem a fölött, hogy miket fecsegtem, s kis idő múlva rendre rájöttem, hogy túl puha voltam. Fogalmazhattam volna keményebben is. De ma már nem vagyok olyan vad ember, mint amilyen a hírem. Lehiggadtam. Egyetlen dolog maradt, amit most sem viselek el: a tehetségtelenség. Az ugyanis veszélyes. A tehetségtelen ember – ha nagyon törekvő – gyakran immorális is, mert élni akar. Nyüzsög, klikkekbe furakodik, kering a hatalmasok körül és okvetlenül megmarja azt, aki tehetséges.

– De aki író, az bizonyos értelemben védett a rosszindulat ellen. Hiszen neki az üres papírral van dolga. Amit arra ír, az vagy helyt áll önmagáért, vagy nem.

– De ki író? Az Írószövetségnek mind a kétezer tagja? Én Tolsztoj után nem könnyen dobálóznék az író szóval. Orvos csak az lehet, aki leteszi a hippokrateszi esküt: ha használni nem tudsz, ne árts! Én azt vallom, hogy aki e szabályt megszegi, az író sem lehet. Tovább megyek: író ember hamis igét nem hirdethet, s olcsó pár fillérért neppernek nem állhat. Aki nem pökik a mindenkori hatalomra, ha a tolláról van szó, az az én szememben nem író. Faludy Györgynek van igaza, aki váratlanul azt mondta a rádióban: nevek vannak – írók nincsenek. Ettől még az irodalmi elit persze azt tart írónak, akit akar. Az irodalmi elit tagjai – küldetéstudattól vezérelve, mely szerint nevelni kell a népet – azt is megmondják, hogy kit és mit szeret a közönség. Ők eldöntik. Elég veszélyes emberek ám, afféle gyorstalpaló akadémikusok. De az ő működésük már nem az én korosztályom gondja.

– Van kapcsolata a fiatalabb korosztályokkal?

– Gyakran előfordul, hogy szerzők, akikkel sosem találkoztam, elküldik nekem a kötetüket. Ha jó könyv jön – mint például legutóbb Onagy Zoltán becsületes, okos, szép novelláskötete –, akkor örülök.

– Mikor járt legutóbb a városban?

– Valaha sokat csavarogtam, snóbliztam, és nem a zsebembe öntöttem a féldecit. Elmúlt. Már régen nem járok a városba. Csak ideges, egymást lökdöső embereket látnék. Mi dolgom velük? Jó nekem itthon. Házam van – idén talán a tetőm sem ázik be –, gazdag a könyvtáram, s rendes ember a feleségem. Jókat tudok vele veszekedni. Persze azért kimozdulok néha: szemészhez, fogászhoz, belgyógyászhoz. Nemrégiben még a Józsefvárosban is jártam. Arra volt dolgom, hát keresztül sétáltam a néhai Tisza Kálmán, ma Köztársaság téren. Meglepődtem, milyen kicsi. Nem baj. Költöttem egy legendát?

– Ha már a legendánál tartunk: nemrégiben a Kossuth Rádió műsorára tűzte a legendás Rozsdatemető-előadást, melyet a Thália Színház mutatott be 1963-ban.

– Meglepődtem. Nem tudtam arról, hogy annak idején felvették a produkciót. Feleségem az adás estéjén becipelte a rádiót a szobámba és meghallgattuk. Furcsa volt, kicsit meg is hatódtunk. Szívből üzenem Kazimir Károlynak: köszönöm azt a régi előadást. Áldott legyen az összes színész, aki játszott benne.

– De ugye a Józsefvárosról írt legendája még nem ért véget?

– Most hétfőn lettem 74 éves. Aznap is – mint minden nap – egész délelőtt az íróasztalomnál ültem és dolgoztam. Abban az őrületben, hogy valamiért fontos az írás. Ha leírok egy jó sort, már jó a napom. Ha rosszul sikerül egy oldal, eldobom. Ha jól, azt mondom: hoppá, lehet, hogy még a végén író leszek?! Egy színdarab második felvonásáért verekszem. Nyilván szerfölött meglepő, de egy józsefvárosi öregemberről szól. Negyven évi munka után 16 ezer forint nyugdíjat kap. Ó, nem kis szerencse! Szépen megél belőle, csak a hónap utolsó hetében kérdik tőle a szomszédok: szédülsz, Heinerich? Szédül. Ilyenkor beviszik a kórházba, ahol a főorvos egy hétig mindig bent tartja, hadd szedje össze magát az öreg. Aztán szigorodik a rend a kórházban, s többé nem vehetnek fel egyszerű nyomorgókat az osztályra. Ekkor az én nyugdíjasom kitalálja, hogy miniszterelnök lesz. Mert másként sosem vehet görögdinnyét, pedig nagyon szeretne görögdinnyét enni. A szomszédok belemennek a játékba, s megtanítják Heinerichet az összes értelmetlen és kiejthetetlen szóra, amit egy miniszterelnöknek tudnia kell. Különben be sem teheti a lábát a Parlamentbe. Közben az öreg eljárogat a Rákóczi térre is, beszélgetni a lányokkal. Azok megosztják vele gondjukat-bajukat, ő meg mesél nekik elárvult szentjánosbogarakról. A lányok szívesen segítenének neki pénzzel, de ő nem engedi. Ó, a proletárgőg nagy erő, abba bele is lehet halni! Végül Heinerich maga mond búcsút az életnek. Elköszön a kakukkos óra Béla nevű kakukkjától, s egyenként mesét mond minden szem altatónak, amelyet bevesz. Holtteste mellett a rendőrök cédulát találnak: "Elfogyott a mese." S mikor már lemenne a függöny, megjelenik a színen egy öreg kintornás. Álljunk meg, emberek – mondja –, ne tapsoljanak! Nehéz élete volt Heinerichnek, de a halála még nehezebb. Százezer forint egy temetés. Nem tudom eltemettetni, pedig a fiam volt. Adjanak valami pénzt! Felülről papírba csomagolt pénz potyog, s lemegy a függöny.

– Szép.

– Ez most vak szöveg volt, amit elmondtam, még nincs megírva. Ennek a darabnak szeretnék a végére érni. Jó lenne ezzel köszönni el. Csinálják tovább mások.

Stuber Andrea