Csárdást járván

Szinte minden országnak van nemzeti drámája. Nekünk nemzeti operettünk is van. Csárdáskirálynőnek hívják, s éppúgy részünkké vált klasszikus, mint a Tragédia vagy a Bánk bán. Korán belénk ivódik, együtt jön a növéssel, az eszméléssel, az ismeretekkel. Alighanem gyerekként hallunk először Luciferről, Tiborcról, de Bóni grófról is. Már kiskorunkban tudjuk, hogy "Ember kűzdj és bízva bízzál!", meg azt is, hogy Hajmási Péter, Hajmási Pál. Legfeljebb rosszul tudjuk. E sorok írója például azt énekelgette hat-hétévesen, hogy "Hajmási Péter, Hajmási Pál, a barom Péter elsőbe jár". Nem mintha szándékosan írta volna át a dal szöveget, csak így hallotta a fülével, és így volt értelme. Mindjárt némi közösséget is érezhetett a nóta szereplőivel, akik nyilván testvérek és szintén iskolások. Hárman vannak különben, a Hajmási Péter, a Pityke és a Pál. Ez világos volt. Sokkal bonyolultabbnak látszott – vizuálisan – a nagybőgőbe való beleugrás, de ez meg azért bizonyult elhanyagolhatónak, mert az egész dalból ezt a nagybőgős sort lehetett a legjobban ordítani. Mindez annyiban tartozik ide, hogy némiképp jelzi: a Csárdáskirálynő slágerei elég korán felbukkannak az ember életében. Kálmán Imre művére ugyanaz jellemző, mint a Madách-éra vagy a Katonáéra: az is ismeri, aki sosem látta és sosem olvasta.

Maguk a színházak is pontosan úgy viszonyulnak a Csárdáskirálynőhöz, mint a klasszikusokhoz. Időről időre előveszik, hogy az újabb nemzedékeknek is részük lehessen benne. És előveszik olykor azért is, hogy újrafogalmazzák.

Mit

Ezen a csúszós télen három helyen is játsszák a művet, ámbár korántsem ugyanazt. Hiszen amióta Békeffi István és Kellér Dezső átírta és honthyzálta a librettót, azóta az eredeti változathoz szinte senki nem nyúl. Ugyanakkor Honthy Hanna halálával némiképp okafogyottá vált a Cilikére alapozott átdolgozás, tehát a színházi dramaturgiák keresik a számukra ideális szövegváltozatot, mintegy szabad prédaként kezelve az alapanyagot. Az eredmény az, hogy ahány Csárdáskirálynő, annyiféle. A három legújabb bemutatónak még a színhelye is különbözik a harmadik felvonásban. Szolnokon nincs harmadik felvonás. A boldog hepiendet belegyömöszkölik a második felvonás báli jelenetébe. Zalaegerszegen a Békeffi-Kellér verzió Karlsbadjába helyezik a végkifejletet, míg a Fővárosi Operettszínházban visszatérnek az eredeti hotelhelyszínhez. Egyébként mindhárom dramaturgiai megoldás jellemző; igazodik az adott produkció céljához, a rendező szándékához.

Hogyan

Szolnokon Bor József egyszerűen képzelte el a dolgot: szép, andalító, búfelejtő Csárdáskirálynőt álmodott. A hagyományok tiszteletét tarthatta szem előtt, amikor Vogel Ericet kérte fel a díszletek és a jelmezek elkészítésére. Az idős mester – aki a főpróba napján hunyt el váratlanul – tervezett is elegáns és édes látványvilágot: bordó tüzű orfeumot piros mézeskalács huszárokkal és rózsaszín díszmagyarba öltözött görlökkel. Vogel mindkét színpadképe mutatós, szabályos és szimmetrikus. Jó helye van benne a Békeffi-Kellér-féle változatnak egy sztárolt Cilikével, Esztergályos Cecília személyében. Ugyancsak a tradíciók felelevenítésének tekinthetjük, hogy Bor minden egyes betétszám mögé odarendezte az ismétlést is, függetlenül attól, hogy erre igény mutatkozik-e. (Az általam látott előadáson például senki nem vádolhatta azzal a közönséget, hogy követelődzően tapsolt volna.) A menetrendszerű újrázásnak aztán meg is lett az eredménye: az első felvonás vége fél kilenckor köszönt be. Nincs kizárva, hogy a színrevivők maguk is megijedtek az előadás végeláthatatlanságától, talán ezért szűrték ki a produkcióból a harmadik felvonást. Mint ki mostmár gyorsan végezni akar, Bor a hercegné báljába ripsz-ropsz beleszervezte az exférjek találkozását, s ezzel elhárult az akadály a finálé elől.

A szolnoki előadás rendezője tisztességgel ragaszkodik a sablonokhoz. Ha Edvin és Szilvia duettet énekelnek, akkor az utolsó taktusra csókban forrnak össze. Ha Szilvia egyedül énekel, akkor a dal végén vállukra emelik őt a mézeskalácshuszárok. Minden a klasszikus klisék szerint megy. Illetve menne. Ha a produkciónak lenne igazi primadonnája, bonvivánja, táncoskomikusa és szubrettje. De erről a hiányról majd alább, a személyi feltételek tárgyalásánál ejtünk szót.

Zalaegerszegen Egervári Klára jutalomjátékaként került színre a Csárdáskirálynő. Ebből már ki is lehet találni, hogy Halasi Imre rendező szintén a Cilike szerepét tágító verziót részesítette előnyben. Azt, amelyikben a hercegné maga is csárdáskirálynőként jeleskedett valaha a fia kedvenc orfeumában. Egervári tehát megjelenik az első felvonásban – második fokozatú antrét kap: balról vonul be –, s elénekelheti a Szilviától elorzott nótát, a Hajmási Pétert. Zalaegerszegen még egy rangos liezonnal is kedveskednek a hercegnét játszó színésznőnek: eljátszhatja ugyanis, hogy gyakori vendége Ferdinánd főhercegnek a titkos szerelmi találkahelyen.

A Hevesi Sándor Színház produkciója egyébként éppúgy ad az illúziókeltésre, mint a szolnokiaké. Menczel Róbert díszlete – a hármas verseny legjobbja szerintem – buján elegáns, s valami dekadens romlottságot kölcsönöz a miliőnek. Laczó Henriette jelmezeivel együtt jó ledér közegnek mutatja az orfeumot, rigorózusan nagyszabásúnak a hercegi házat és mereven úrinak a karlsbadi park teraszát. A három díszlet tökéletesen különböző, s mégis vonzó stílusegységet mutat például a maga vissza-visszatérő, áttetsző gömbelemeivel. Menczel munkája megengedő jellegű: lehet benne egyéni Csárdáskirálynőt játszani és lehet a szokásost. Halasi inkább az utóbbit választotta.

Meglepő talán, de a három színrevitel közül a Fővárosi Operettszínházé az egyetlen, amelyen érződik a néhány évvel ezelőtti Mohácsi-produkció hatása. Azé a kaposvári előadásé, mely tudatosította, hogy Kálmán alkotása az első világháború alatt született és akkor is játszódik. Mohácsi gátlás nélkül lehántotta az operett sablonjait a műről, majd beeresztette a "kapreál" (kaposvári realizmus) műhelyébe, hogy onnan kor- és jellemábrázoló zenés drámaként kerüljön ki. A végeredmény – mint ismeretes – szélsőséges indulatokat keltett. (Én speciel el voltam ragadtatva az előadástól.) De bármint is vélekedjünk amarról az rendezésről, kétségtelen, hogy Mohácsi forradalmasította Kálmán operettjét, s azt gondolhattuk, hogy innentől kezdve talán nem is lehet majd úgy játszani a Csárdáskirálynőt, mint azelőtt.

Horváth Péter, aki az Operettszínház változatát írta és vitte színre, nem is tekint el a híres-hírhedt előzménytől. A jelzések szintjén maga is belerendezi a háborút az eseményekbe. Néhol mesterkélten és ügyetlenül – mint az előadás végén, amikor effektíve kitöreti a háborút és picit rárogyasztja a színpadi szállodát a szereplőkre. Máskor viszont erőteljesen és hatásosan. Mint amikor a szálloda halljában elfekvő menekültek felkászálódnak csomagjaikról s csatlakoznak a mulatozó Szilviáékhoz. Az általános danse macabre hangulatban még egy féllábú hadirokkant is vadul ropja a táncot.

Horváth Péter – a szerzők eredeti elképzelése szerint –  szállodába viszi a hősöket a harmadik felvonásra, s ott a Kivilágos virradatig-gal kárpótolja a címszereplőt hányatott színpadi sorsáért. De azért nem csökkenti nagyon Cilike lehetőségeit sem, minthogy a herceg apuka helyett a hercegné mama jön el a hotelba az engedetlen Edvinért. Horváth mellőzi a cselekményből a Békeffiék által beiktatott erkölcstelen, léha főúri vonalat; nála nincs szoknyabolond főherceg, aki az úri dámák testi szolgálatait férjük kinevezésével honorálja. Horváth igyekszik megmaradni a művészköröknél. Nála az orfeum nem is annyira orfeum, mint inkább színház. No jó; varietészínház. Kollégákkal – például a közös nadrágot viselő párossal, akiknek nyilván egyedül nem megy –, műszakiakkal – akik a zsinórpadlásról lesik Szilvia búcsúfelléptét –, öltöztetőkkel, fodrászokkal. Horváth némi meghittséggel és meghatottsággal igyekszik atelier-hangulatot kelteni a színen. Valószínűleg azt akarja mondani a rendezéssel, hogy háborús időkben a múzsa talán hallgat, de a színház bohém világában akkor is kellemes a duruzs.

Kivel

Természetesen mind Szolnokon, mind Zalaegerszegen, mind az Operettszínházban siker a Csárdáskirálynő. (Talán még diafilmváltozatban sem lenne képes megbukni.) Mindazonáltal személyes színészi sikert elég kevesen mondhatnak magukénak a produkciók szereplői közül. A probléma a szokásos: aki prózai színészként jelentékeny, annak a tánctudása és/vagy az énekesi teljesítménye hagy maga után kívánnivalót. (A Csárdáskirálynő muzsikája igényes zene és némelyik szólama kifejezetten nehéz.) Aki képzett operettistaként dalol, annak a prózai megszólalásai rosszak. Annak viszont, akinek jól megy az ének és a próza is, a tánc nem kenyere. Kivételek persze akadnak, de az általános tapasztalat országos szinten mégiscsak ez. Reménykedhetnénk, hogy lassan-lassan segít majd a gondon a Színművészeti Főiskola – ahol a musical tanszakon nyilván komplexen képzik a fiatalokat –, de reményünk gyenge kis hajtása elfagy a szolnoki Csárdáskirálynő láttán. Abban ugyanis színinövendékek alakítják a főbb szerepeket mindkét szereposztásban, magam a másodikat láttam, amelyben igen kevés örömöm telt. A bajok az alkatoknál kezdődtek, a technikai és tapasztalatbeli hiányosságokkal folytatódtak és a személyiségek – mondjuk így: – kiforratlanságánál értek véget. Az alkat kérdése korántsem elhanyagolható egy Csárdáskirálynő-előadás esetében. Hiszen az operett az illúziók világa, amelyben a primadonnának olyan szépnek kell lennie, amilyen az összes nézőnő szeretne lenni, a bonviván meg minden értelemben passzoljon hozzá. Valószínűleg joggal várjuk el, hogy Szilvia legyen sudár, karcsú és nőies, és hogy Edvinben szintén találhassunk valami vonzót a hercegi címen kívül is. A szolnoki primadonna (Lugossy Claudia fh.) és a bonviván (Kárpáti Norbert fh.) legfeljebb második párosnak menne el, ha mutatna némi temperamentumot és elevenséget. Táncban annyit biztosan tudnak ők is, mint az előadás szubrettje (Szőlőskei Tímea) és táncoskomikusa (Kiss Zoltán fh.). Az utóbbi ugyanis néhány rosszul végződő fejátbillenést mutat be legjobb formájában, az előbbi pedig poén gyanánt eljátssza, hogy fáj a dereka, s erre való tekintettel nem csinálja meg a nehezebb figurákat.

Ám ha Szolnokon a fiatalok kevés néznivalót kínálnak is, még mindig biztathatnánk magunkat azzal, hogy "Mindent a fülnek!" Csakhogy sajnos a hangok sem átütőek, némelyik alig vergődik túl a rivaldán, jóllehet a zenekar igyekszik a föld alá halkulni. De még az is kevés. Maguk a muzsikusok is akkor lélegeznek fel, amikor Esztergályos Cecília bejön a színpadra. Igaz, az ő Cilikéje anyakorára már elveszítette egykori pompás énekhangját, de legalább tele van élettel. Esztergályos elemében van, élvezettel játszik. Azt is jól viseli, hogy elegáns estélyi ruhájához olyan piros tollboát kapott, amelyről hullanak a tollak. S azok a foszló pihék felvonáshossziglan ott tekergőznek boldogtalanul a színpad deszkáin. Csoda, ha a néző is egyre szomorúbb?!

Zalaegerszegen egy fokkal szerencsésebben alakulnak a dolgok, legalábbis a színészi munkát tekintve. Egervári Klára nagy szakmai biztonsággal formálja meg Cecíliát. Jól sikerült a fia is, P. Burus Sándor személyében. A zalaegerszegi színház stúdiójában növesztett fiatalember első pillantásra ugyan nyikhaj Edvint ígér, de aztán az alakítása megcáfolja előítéletünket. P. Burus nagyjából megfelelő tenorhangot mondhat magáénak, s igen könnyedén – ha kell, ülve, fekve – elénekli szólamát. Bár néha mintha összegabalyodnának szájában a betűk; az á hang intonálásával nehezen boldogul, összességében mégis megfelelő énekesi teljesítményt nyújt. Ráadásul van benne némi elegancia és némi szenvedély. Egyszer még egy széket is kihajít hiteles indulattal a színről. Partnereként Horváth Margit picit kellemetlen. Képzetten, már-már operai modorban énekel – ami alatt egyebek mellett azt értem, hogy egyetlen szavát sem értem –, de bizonyos hangmagasság fölött egyszerűen sipít, ráadásul minden frázisnak egy-egy bevezető sikoltással lát neki. Horváth Margit alakításában a hagyományos naivaképzetek nyilvánulnak meg: pislogás és pipiske. Ezt a Szilviát is nehéz elképzelni egy orfeum sztárjaként. Jó benyomást kelt viszont Segesvári Gabriella mint Stázi: bájos is, ügyes is, s bírja hanggal a számait. A táncoskomikussal azonban ismét nincs túl nagy szerencsénk: a korpulens és virulens Faragó András – ha hiszik, ha nem – a színpadon üldögéli át legalább a felét a Jaj,cica... számnak.

A kifogástalan és vérprofi operettszínészeket az Operettszínházban tekinthetjük meg – vélhetnénk. Úgy is van. Meg nem is van úgy. Mert bizony a Nagymező utcában is előfordul, hogy elparlandózzák a számok "rázósabb" részeit, hadd ne kelljen kiénekelni a kényesebb hangmagasságokat. (Például azt, hogy Hajmási Pé-ter. Vagy azt, hogy bolondos é-let.) És hát a táncban sem mutatnak semmi nagyszabásút – leszámítva Csere László Bónijának és Oszwald Marika Stázijának egy parádés kettősét. Lehoczky Zsuzsa Cecíliájának esetében meg már a pazar, térdben szűkített ruhaköltemény elejét veszi annak, hogy a színésznő tánccal próbálkozzék. Nem eget rengető a játszók komédiás kedve sem. Kicsit komótosan, túlbiztosítva poentíroznak. (Jószerével az az egyetlen fineszes geg, amikor Benkóczy Zoltán Miska főpincérként két sor erejéig felidézi nagy elődjét, Feleki Kamillt.) Edvin szerepében rutinos bonviván, Kovácsházi István hozza a maga kellemes hangját, kulturált éneklését, szokott mackósságát és enyhe, nem különösebben bántó darabosságát.

De van a produkciónak Szilviája, akiben bizonyára koncepcionális lehetőséget is látott a rendező. Kalocsai Zsuzsa ugyanis nemcsak szép és kifogástalanul éneklő primadonnája az előadásnak. de legfőbb emberábrázolója is. Nőt játszik, veszélyeset, és színésznőt, becsvágyót. Kalocsai az egyetlen a most látható Szilviák közül, aki nem bájos matyóbaba, hanem egyrészt kőkemény karrierista, másrészt kacér, érzéki asszony. (No nem is habos-babos ruhában fogadja az öltözőjébe látogató úri udvarlókat, hanem neglizsében. S az is leoldódik róla a sötétedésben, amikor az Egy a szívem, egy a párom számot a díványon fejezi be Edvinnel.) Kalocsai Szilviája hideg fejjel elhatározta, hogy megőrjíti a herceggyereket, s ki se józanodhasson addig a fiú, amíg el nem vette őt feleségül. Ez az ambiciózus színésznőcske büszkén és önérzetesen játssza a mindent vagy semmit. S amikor ott áll a botrány kellős közepén, a felháborodott úri társasággal szemben, akkor ő – a Szilviát játszó kolléganőivel ellentétben – elegánsan összetépi Edvin házassági kötelezvényét. Mert veszíteni is tudna, de tudja, hogy most nem veszített mást, csak egy csatát. Viszont a háborút meg fogja nyerni. Hol tisztességesen, hol tisztességtelenül, de megdolgozott a győzelemért. Ez egy ilyen Szilvia. Semmi sablon, csupa hús-vér. Egy macskafajta ragadozó húsa-vére.

Mi tagadás, engem az operettben is az vonz leginkább, ha valami ilyen valós benne, ilyen emberi, még ha állati is.

Stuber Andrea