Vergődő madár

Ruzzante: Csapodár madár (Egervári esték)

Díszlet-jelmez: Mira János. Rendező: Bodolay Géza.

Szereplők: Bán János, Tóth József, Györgyi Anna, Kálid Artúr.

Néhány éve a helyi önkormányzatnál lakik a Szentendrei Teátrum. A színház jelenlegi otthona – a Városháza udvara – még a legcivilebb, ügyfélfogadásos napokon is hordoz valami színházszerűséget. Az udvart körülölelő háztömb – nyárias színével, kedves ablakaival, hercig sarokerkélyével – önmagában is elmenne díszletnek. Például egy olyan, utcai-útszéli komédiához, mint a Csapodár madárka. Melyben széptevők és csínytevők óhajtoznak, sóhajtoznak egy asszonyszemély kegyeiért, vérbő olasz komédiai vircsaft közepette.

A helyszín tehát önként jelentkezett díszletnek, ám visszautasításban volt része. Nem kellett a produkciónak a kellemes háttér. Isten adta, Mira János elvette. Ő ugyanis – mint díszlettervező – inkább újságpapírokkal bélelt, vöröses-barna deszkapalánkokat emeltetett házfal gyanánt az udvarra. ( Itt kell azonban megjegyezni, hogy a díszlet nem egyenesen a szentendrei udvarba termett, hiszen a produkció az egervári esték keretében született meg, majd országos turnéra indult.) A rikító, enyhén visszataszító színpadkép mindenesetre harmonizál magával az előadással: Bodolay Géza nyers rendezésével.

Bodolay már a kezdet kezdetén morózus lehetett, hiszen Ruzzante – más források szerint: Ruzante – reneszánsz vígjátékának címét helyből megfosztotta a kedveskedő kicsinyítőképzőtől, s Csapodár madár címen játszatja, miután mai színpadra alkalmazta. A rendező némiképp szűkítette a darabot, majd a szövegét bőségesen meghintette olyan szavakkal, amelyekkel a nyomdafesték nincs szívélyes viszonyban. (Meg én sem.) Továbbá Shakespeare-idézeteket tűzködött a textusba, ami szintén hálás dolog, mert azokon mindig feltűnően nevetgélnek ama nézők, akik büszkék a műveltségükre.

Bodolay láthatólag erőt diktált a színpadon: színészeit éles stílusjátékra ösztönözte és messzire űzte játékukból a nüanszok, az apró finomságok iránti érzékenységet. A végeredmény elég lesújtó: négy jó színész elszántan küzd a szórakoztatásomért, és semmi jóval nem biztathatom őket. Szó se róla, keményen megdolgoznak a mosolyért, mely speciel az én arcomra már az első öt perc után kínosan odafagyott.

Bán János és Tóth József alakítása csupa derekas rutin és szakszerű önigazolás. Györgyi Anna bájos, huncut, nőies riszálkodásában azért lelheti némi örömét a néző. És Kálid Artúr tehetségéből is fakad egy-két kedves, rokonszenves, komikus pillanat. Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés?

Az előadás színhelye köré az alkotók néhány lavórt telepítettek, melyben ismeretlen eredetű, lila lé lötyög. Jutott a mosdótálakból az udvar közepére is, hadd kerülgessék a nézőtérre érkező emberek. Hogy mi célt szolgálnak e kihelyezett kellékek, az az este folyamán nem derült ki. Várakozásunk ellenére semmilyen szerepet nem játszottak a produkcióban. Hogy akkor minek voltak ott? Csak tippelni tudok: tán ezekben a lavórokban fogták fel a verítéket, mely oly plasztikusan csorog az egész előadásról.

Stuber Andrea