Karlovy Vary-i diszharmonikusok

Alex Koenigsmark: Agyő, kedvesem! (Katona József Színház)

Fordító: Varga György. Zene: Selmeczi György. Dalszöveg: Gothár Péter. Jelmez: Berzsenyi Krisztina. Díszlet: Gothár Péter. Rendező: Gothár Péter.

Szereplők: Szacsvay László, Bodnár Erika, Ónodi Eszter fh., Fekete Ernő, Dévai Balázs, Lengyel Ferenc, Stohl András, Fullajtár Andrea fh., Hollósi Frigyes, Pelsőczy Réka, Máté Gábor, Rajkai Zoltán, Nádor Lili.

Néha már hervasztó kicsit a Katona József Színház konok kritikussága. Például hogy így évad végén bemutat egy zenés bohózatot, s az is olyan, hogy a nézők nyugodtan sírhatnának rajta.

Nem is igen nevezném a cseh Alex Koenigsmark Agyő, kedvesem! című színdarabját bohózatnak. Inkább zilált szatíra ez, mely jellegzetesen az elmúlt korszak szülötte. Mondhatjuk ugyan, hogy a műben ábrázolt emberi ócskaságok – álnokság, szolgalelkűség, hatalomvágy, korrupció, jellemtelenség, gyávaság, hozzá nem értés stb. – ma is jellemzőek, de azért ez a darab tipikusan abból az időből való, amikor szerzők és színházak előszeretettel üzenték meg kódolt véleményüket a rendszerről és annak emberroncsoló hatásáról. (Felismerhetően korabeli például a gazdasági igazgató figurája, akit – mint afféle cseh Pelikán elvtársat – már a legkülönbözőbb vezető pozíciókban kipróbált a Párt.)

Az Agyő, kedvesem egy szocialista fürdővárosban játszódik. Hősei kisszerű zenészek – mondjuk ők a Karlovy Vary-i diszharmonikusok –, akik a kapzsi és korlátolt karnagy (Szacsvay László) diktatúrája alatt senyvednek. Aztán jön egy tökéletesen gátlástalan fiatalember (Fekete Ernő), aki részint benősülni akar a hatalomba, részint eltenni láb alól a vezért, de halálos kimenetelűen beleszalad egy élesre fent jégcsapba. Az ifjú törtető így elhullik, s minden marad a régiben.

Gothár Péter a tőle megszokott hűvös józansággal és belemenős vehemenciával vitte színre a darabot a Katona József Színházban. Az előadás atmoszférája inkább emlékeztet a Walpurgis-éj című tragédia világára – melyben a rendező szintén a jelenidejűség elmúltával adta ábrázolatját a szovjet szocializmus belvilágának –, mint élne azzal a finom cseh humorral, melyet többek között Hrabal, Menzel, vagy Forman munkáiból van szerencsénk ismerni. Gothárban most több a szenvedély, mint az irónia. Egy-egy szellemes ötletet felvillant – ilyen például a nem létező tó a színpad mélyén, melybe csobbanós fejeseket ugranak a szereplők –, de a derűt kerüli.

A színészeket nem érheti vád: szakszerűen és akkurátusan teljesítik a kötelességüket. Csak éppen semmi olyat nem mutatnak, amivel kicsit is árnyalnák, színesítenék, gazdagítanák a róluk alkotott képünket. Meglepetést talán egyedül Szacsvay László okoz, ő is azzal, hogy nem tűnik ki. Vérbeli komédiás létére csak úgy beleolvad a derekas összigyekezetbe.

A produkció legjobbja – mint az decibelben is mérhető volt a premiervégi tapsnál – a gazdasági igazgatót játszó Máté Gábor. Egyrészt ő az, aki alakításával valóban a máig húz vonalat. Az általa megformált figura már nem Pelikán elvtárs, hanem az a néhai pártember, aki sikeresen átmentette magát a kilencvenes évekre. (A rendszerváltozás óta eltelt időben alighanem egy őrző-védő kft. elnökeként is gyarapította vezetői tapasztalatait, ott szedhette fel a markáns testőrpózokat.) Másrészt Máté Gábor az, aki határozottan jelét adja, hogy nagyon jóféle módon tudna ő komédiázni is, ha arra kérnék.

Stuber Andrea