Színház csak klubtagoknak

A Ruttkai Éváról elnevezett kulturális vállalkozás – alapítványi színház. Ami valószínűleg azt jelenti, hogy olyan pénzekből működik, melyeket cégek – esetleg magánszemélyek – adnak, szépen leírva az adóból vagy az adóalapból. A ruttkaisok ezeket az összegeket arra fordítják, hogy előadásokat hoznak létre saját színihelyiségükben. Legutóbb Robert Harling Acélmagnóliák című, középfajú társalgási kommerszét mutatták be.

Színháznak nemigen nevezném ezt a civil szerveződést, mely létrejött az Üllői úti 45. harmadik emeletén. Inkább afféle klub ez, melyben feltehetőleg színházszerető emberek gyülekeznek esténként. Többségük a nézőtéren foglal helyet, némelyek viszont a színpadon mozognak. Ők az előadás szereplői. Zömükben lelkes műkedvelőknek látszanak, bár akadnak köztük olyanok is, akik ismernek mértéket a lelkesedésben. Az ő odaadásuk addig azért nem terjedt, hogy a színdarab szövegét rendesen megtanulják. Felkészültségük hiányosságaiért alig kárpótol az az érezhető élvezet, melyet szereplésükkel szereznek önmaguknak.

Az Acélmagnóliákban fellépő hölgyek vagy lekerültek már a (színházi) színészi pályáról, vagy el sem jutottak odáig. Esetleg a periférián küszködnek. Az utóbbiak számára a Ruttkai Színház a 22-es csapdája. Ők ugyanis leginkább azért játszanak épp itt, mert máshová nemigen hívják őket. Attól viszont nem lesznek kapósabbak, amit ezen a színpadon produkálnak.

Megcsodálhatunk itt színjátszó tévébemondónőket. Bay Éva a különböző színpadi helyzetek mértani középpontjában állva kötelességszerűen szemmel kíséri a körülötte zajló dialógust, de két dolgos pillantás között azt lesi, hogy kik ülnek a nézőtér első sorában. Ifjabb kolleganői, Szentpéteri Eszter és Borbás Mária kevésbé komolytalanok. Láthatunk nyugdíjas szinkronszínésznőt (Kassai Ilona), aki Kossuth-díjával ad rangot a színlapnak. Szemügyre vehetünk táncdalénekesnőt (Vincze Lilla), akinek beszédtechnikája nincs, csak rokonszenves, dühödt vehemenciája. És idekeveredett valahogy a Jászai Mari-díjas Tóth Judit is.

Minthogy maga az előadás minősíthetetlen, nincs mit minősíteni rajta. De az est vége csodás. A tapsnál aki él és mozog – súgótól a rendező munkatársáig – mindenki ott hajlong a színpadon. Kis premierajándékkal kedveskednek egymásnak. Színre lép a szponzor is, s reklámszatyrokat ad át a szereplőknek. A hölgyek a közönség vastapsa közepette mohón beletúrnak a zacskókba.

Nincs ezzel semmi gond. Végtére is nagyszerűen érzi magát szinte mindenki. .A színpadon elégedett játszók, a nézőtéren elégedett rokonok és barátok, akiknek már az előadás alatt is leküzdhetetlen tapsingerük volt. Csak a hátsó sorokban ülnek olyanok – amúgy fogékony, mégis elutasító középiskolások –, akik nem értik, hogy oly sok szenvedés után miért kell asszisztálniuk még a családias premierbulihoz is. (Vannak ennek a rendszerváltásnak vadhajtásai - mondja a diákoknak kifelé menet a tanárnőjük.) Hát ők úgy látszik rosszul jártak azzal, hogy betévedtek ide. Máskor majd biztos jobban vigyáznak.

Stuber Andrea