Az utolsó utáni felvonás

Csehov: Három nővér

Avignon

színikritika

Criticai Lapok 1997. X.

 

Az utolsó utáni felvonás

A Három nővér Avignonban

 

Pasteur gimnázium, tornaterem. A kézilabdapálya harmadánál tanyázom, a lábam éppen belül van a hatos vonalon, de szerencsére nem fújják le a szabálytalanságot. Nem kézilabdameccs zajlik ugyanis, hanem színházi előadás. A Pasteur Gimnázium tornaterme az 1997-es avignoni színházi fesztivál nyolcvanhat off-színhelyének egyike.

Mi, nézők, igazi tornapadokon ülünk az egyik térfélen. A másik oldalon deszkákból összetákolt, négyzet alakú emelvény áll, azon "fapados" fekhely. A matrac nélküli ágy négy lába közül három mezítláb van, a negyedikre viszont fehér, pántos női cipőt húzott a szcenográfus Thierry Bernard. Az ágy környékén három nő mozdulatlanságba dermedve várja, hogy elüljön a zaj a kispadokon, s ők elkezdhessék az előadást. Mivel Csehov Három nővérét fogják játszani – annak verzióját legalábbis, egyetlen részben –, mindjárt tudni véljük, hogy melyikük kicsoda. A fekete ruhás nő, aki hason fekszik az ágyon szőke haját a földig lógatva, nyilván Mása. Mögötte biztosan Olga kapaszkodik az ágyrácsba, szomorúkék kosztümben, aggódó arccal. Irina pedig nem lehet más, mint a barna ruhás, fekete pamutharisnyás lány, aki a többieknek háttal guggol, s fejét a térdére hajtva révedezik.

De amint elhangzanak a színdarab első mondatai, kiderül, hogy tévedtem. Mása az, aki álmodozón gubbaszt a földön, s Irina hever az ágyon romokban. Kisvártatva felugrik, mire nővérei riadtan odakapnak hozzá, hogy felfogják, ha összeesik. Egymásba kapaszkodó hármasuk egy percre néma élőképpé válik. Irina (Stéphanie Melet) megmutatja enyhén puffadt, szlávos Madonna-arcát: hatalmas, könnybe lábadó, kék babaszemeit. A vörös hajú Olga (Marilyn Pape) riadt tekintettel lesi húga arcát. Mása (Delphine Delafosse) elszánt segítőkészséggel és keserű keménységgel néz Irinára. Ő már felkészült a legrosszabbra.

A néző nem tudja rögtön, mit jelentsen ez (amit lát), de lassan elfogja a balsejtelem. Elkezd összeszorulni a szíve. Eleinte csak érzi e három nővér rettenetes szenvedésének súlyát, de még nem érti az okát. Aztán rájön, hogy itt már minden lehetséges rossz megtörtént a Prozorov-lányokkal. Christian Pageault rendezése Csehov hősnőinek infernális végjátszmáját mutatja meg.

Amikor a Compagnie L.T.S. előadása elkezdődik, a Három nővér története tulajdonképpen véget ért már. Túlvagyunk a dráma negyedik felvonásán. Tuzenbach meghalt, Irina minden bizonnyal érte, néhai vőlegényéért visel gyászt. Tudjuk: nem szerelemből készült férjhez menni a báróhoz, inkább csak ráfanyalodott. Nehezen és kelletlenül, de végül is elfogadta azt a félmegoldást, melyet Tuzenbach kínált a házassággal. És az ismert okok miatt – az az ostoba párbaj Szoljonijjal – még ez is dugába dőlt. Ebbe valóban bele lehet betegedni.

Irina tehát idegroncs, jártányi ereje sincs, életfogytiglani vegetálásra van ítélve. Körülötte a testvérei, akik nagy rutinnal, kitartóan, remény nélkül ápolják. Olgának itt a helye, sosem is volt máshol. De velük van Mása is, aki feltehetőleg elhagyta Kuligint – nyilván eljött az a nap, amikor nem bírta tovább elviselni a pitiáner, unalmas, idegesítő tanárembert. Szabadulása pillanatában Mása talán megkereste Versinyint, s eléállt szerelmes szívvel, kitárt karokkal. Mire feltehetőleg Versinyin is széttárta a karját, csak ő másképp. Így aztán Mása visszaköltözött a nővéreihez. Ez a ház persze már nem az a régi Prozorov-ház, ahol valaha – az apa életében – tucatnyi katonatiszt emelte a hangulatot. De még csak nem is az, amelyben két-három barát, jó ismerős társaságában nosztalgiázni lehetett a múlt fölött és filozofálni a jövőről. Abban a házban most alighanem Andrej lakik Natasával és öt-hat Prozorov-gyerekkel (köztük néhány Protapopov-féle kakukktojás). Onnan Natasa bizonyára kitúrta a nővéreket, s alaposan kiszellőztetett utánuk.

Ahol a lányok most laknak, az egy szegényes kis zug, amelyben meghúzták magukat. Nincs semmijük. Sem társaságuk, sem zongorájuk, sem étkészletük. Még egy árva szamovárjuk sincs. Néhány tányérjuk maradt csupán és az a pántos cipő. Meg az emlékeik. Ők már nem is Moszkvába vágynak vissza, csak abba a házba ott az unalmas kisvárosban, ahol Andrej folyton hegedült, Anfisza siránkozott, Csebutikin butaságokat beszélt, Szoljonij pikírtkedett, Tuzenbach ügybuzgott. Szorító magányukban a Prozorov-lányok most még azt a mérsékelten díjazható társaságot is visszasírják. Állandóan rájuk emlékeznek, őket emlegetik. Felidézik, visszajátsszák mindazt, amit akkoriban megéltek velük.

Így elevenednek meg a darab jelenetei, így hangzik el a darab szövege, meghúzva természetesen. A hiányzó szereplők szavai olykor a három nővér szájából bukkannak elő. (Mintha Kiss Csaba-féle kamaraváltozattal lenne dolgunk.) A szövegátosztás őrült zavaros, de van benne rendszer. Irina például logikusan veszi át Tuzenbach mondókáit, amikor egy-egy lázas rohamában újraéli a kettőseiket. Máskor viszont Mása próbál segíteni a katatóniába süllyedt lányon azzal, hogy eljátssza mellette a báró szerepét, ami látnivalóan nem okoz nehézséget számára. Hallhatta elégszer Irinától, hogy mikor mit mondott Tuzenbach.

Mása egyébként is hajlamos a játékosságra: időnként önként vállalkozik arra, hogy "a társaság lelke" legyen. Ilyenkor hangulatjavító intézkedésként parodizálja Csebutikint: durván férfias gesztusokkal, recsegő hangon mondja fel a doktor sületlenségeit. (Ez egyébként külön bravúr a finom, törékeny, mélységesen barna szemű Delphine Delafosse-tól, aki páratlanul lenyűgöző Mása.) Jut a Csebutikin-, Szoljonij-, Ferapont-féle "töltelékszövegekből" Olgának is, aki úgysem rendelkezik túl sok személyes emlékeznivalóval. Az ő jussa az, hogy egy-egy prózai megjegyzéssel kimozdítsa testvéreit a múltba merevedésből, vagy elterelje a figyelmet a felszikrázó feszültségekről. Mert Mása is emlékezik ugyan, de – a másik két nővérrel ellentétben – negatív előjellel. Ő korántsem andalodás céljából foglalkozik a régi eseményekkel, inkább kíméletlen kritikával vájkál a múltban. (Versinyint és a vele való kapcsolatát is maró gúnnyal és öngúnnyal idézi meg.) E különös, családi szeánsz során tehát nem csupán az utolsó etap lehetséges életstratégiái ütköznek – Olga túlélni akar, Irina beleélni, Mása kiélni –, hanem a múltról alkotott értékítéletek is konfrontálódnak.

E három nővér valósággal kötéltáncol a szakadék felett. Elválaszthatatlan együttlétük egyszerre kényszerű küzdelem és önként vállalt egymásrautaltság. Hideg és meleg. Erős szeretet és rideg nyerseség. Nyers maga a szöveg is, mivel a francia változat egészen hétköznapi nyelven szólal meg. Egyszerűségében közelebb is áll a Csehov eredetihez, mint mondjuk a mi Kosztolányi-fordításunk. (Vegyünk csak egy gyors, de jellemző példát. Ahol Csehov annyit közöl: bülo sumno, ott a francia quel bruit-t emleget, míg Kosztolányi azt mondja: lármáztak, zsibongtak.)

Pageault rendezésének mélyén lezajlik minden, ami három, közös magányra ítélt ember között megtörténhet. Gyengédség és kegyetlenség. Önzetlenség és képmutatás. Szövetségek váltogatása: hárman együtt, kettő egy ellen, ki-ki magának. Bizonytalan győzelmek és megbízható vereségek. Ahogy lenni szokott. Az előadás harmónia és diszharmónia kevercse. Színe vérpiros, illata nyers életszag. Érzékenyeknek készült.

Stuber Andrea