A besúgó nehéz szíve

    Páskándi Géza: Vendégség (Várszínház)

Díszlet: Szlávik István. Jelmez: Tordai Hajnal. Rendező: Kozák András.

Szereplők: Bessenyei Ferenc, Csomor Csilla, Szakácsi Sándor, Tahi József, Kőmíves Sándor.

Azt tudom javasolni, hogy fáradtan senki ne menjen fel a Várszínházba a Vendégségre, mert még bele talál bóbiskolni az előadásba. Nem mintha Páskándi Géza színműve kifejezetten altató lenne. Erőteljes, szép és nehéz szavú, komoly tézisdráma – alighanem a szerző legjobb színpadi munkája. De hogy ez a közel harmincéves színdarab – a harmadik X talán a legveszélyesebb kor egy színdarab (utó)életében! – most nem doppingoló hatású, az biztos. Keresve bizony találhatni ennél aktuálisabb témájú drámát is. Félő, nem nagyon húsbavágó manapság a XVI. századi erdélyi teológusok disputája arról, hogy egy az isten vagy három. Persze Páskándi műve nemcsak a hitvita körül forog, hanem a besúgói munka erkölcsi nehézségeiről is tudósít, de ez sem központi kérdés mostanában. Izgat az ma valakit, hogy egy árulót furdal-e a lelkiismeret avagy furdalatlanul teljesíti feladatát? Nem valószínű.

A Nemzeti Színház társulata mindenesetre szép, veretes, archaikus hangulatú színrevitellel adózik a tavaly elhunyt és hozzá közelálló író emlékének. Szlávik István díszlete csupa ódon báj, korabeli melegség és hidegség. Masszívnak, vastagnak látszó kőfalak, fagerendák, kovácsolt ablakrácsok – mind kiválóan szolgálja a mutatós világítást –, puritán fabútorok, csergék, könyvek. Ebben a szerény, de meghitt otthonban látja vendégül saját árulóját a püspök, Dávid Ferenc. Bessenyei Ferenc meggyőzően ábrázolja a nagy formátumú hőst, aki túl van mindenen s immár vajmi keveset akar. A püspök végső ambíciója csupán annyi, hogy lehetőleg ne egy tudatlan cselédlány, hanem tudós fejedelmi spicli legyen a végzete. Dávid Ferenc számára nincs tétje ennek az utolsó, intellektuális játszmának. (Ez szerintem gyengéje a darabnak.) Maga az alapkonfliktus – írjunk-e igaz jelentéseket az általunk becsült nagy emberről, legyünk-e aktív részese elkerülhetetlen bukásának? – a Socinóként igyekvően gyötrődő Szakácsi Sándorra marad. Szépen elvívódik magában. A két vitapartner között zajló érzelmi és értelmi párbeszéd azonban nemigen teremt drámai feszültséget ezen a színpadon. A rendező Kozák András pedig helyenként még értelmezési nehézségeket is állít az egyszeri néző elé, aki első nekiülésre nyilván kevésbé igazodik el a színdarab sze­replőinek élettörténetében, mint a felkészült rendező.

A harmadik figura a cselédlány, aki maga is Báthory Kristóf fejedelem ügynöke, s mint a ház erotikus gócpontja, egyszerre uralkodója és áldozata a két férfinak. Ezt a veszedelmes kettőséget próbálja megmutatni Csomor Csilla alakítása, ámbár elegendő súly és kellően fenyegető erő híján.

Az előadás különben tisztes, becsületes, vállalható. Kicsit naftalinszagú, kicsit levegőtlen, kicsit érdektelen. Viszont szépen illeszkedik a Nemzeti Színház repertoárjába. Megnyugtatóan avagy nyugtalanítóan képviseli a folyamatosságot az intézményben. Ha ugyanis a Vendégséget két, négy vagy hat évvel ezelőtt tűzte volna műsorra a Nemzeti, az előadás nem különbözött volna a mostanitól. Igaz, akkor nem Kozák András, hanem Sík Ferenc rendezte volna ugyanilyennek.

Stuber Andrea