M. Orgon a horgon

A színház csodákra képes. Még olyanra is, hogy jó darabból, jó rendezővel, jó színészekkel rossz előadást csinál. Szerintem ezt példázza a Thália Színház Tartuffe-je. (Nem tudom, talán a falakon ül átok. Az a ház tehetséges emberek gyülekezőhelye már régóta, mégsincs benne sok köszönet.)

Persze van úgy, hogy a néző rosszkor csöppen bele egy előadásba. Mondjuk várakozón beül a főpróbára, s azonnal kireked. A színpadon ugyanis Orgon házanépét látja bugyborékolni, kuncogni, kacagni, s neki egyelőre semmi oka csatlakozni a jókedvhez. Elvégre ő nem színész, hogy "függöny fel" jelszóra nevetgéljen. Ez a hangulati distancia mindjárt teremt némi oda-visszaható feszengést. Elég ahhoz, hogy kínosan lendülettelenül teljen az első háromnegyed óra. Bőségesen van hát idő csodálkozni és egyre határozottabban csalódni. Kezdetben ugye gusztáljuk Dobre-Kóthay Judit  díszletét. Vonalaiban és a református oltárra emlékeztető asztallal templomot idéz. Hátul szűk üveglabirintus villog – felteszem, modernség! –, mely sem nem szép, sem nem fontos, viszont öt-hat ajtajának tíz-húsz nyitása-csukása után egyre idegesítőbb. Aztán elbámulunk a színészeken. Hogy tud ennyi élvezetes színész ilyen élvezhetetlen lenni! Blaskó Péter Orgonként úgy mórikálja magát, akár egy csalafinta ministránsfiú. Bánsági Ildikó Elmiraként oly fakó, mintha minden színét elvesztette volna a mosásban. Tóth Auguszta a fiatal, hamvas Marianne alakítójaként először látszik nem annyira fiatalnak és nem annyira hamvasnak. Nagy-Kálózy Eszter úgy homorítja Dorine szerepét, hogy a szobalánynak nemcsak a temperamentumát, de a szufláját is nélkülözi. 

Egy óra múltán a színészek zöme már elhullott eme furcsa csatában. S még mindig nem látszik, mit is akar a Moliere-vígjátékkal a formátumosnak ismert kolozsvári vendégrendező, Tompa Gábor. De hátravan még a címszereplő! Tartuffe közismerten elég későn fut be Lőrinccel, a szolgájával. Egyforma a ruhájuk és a fejük. Tartuffe akkora olvasót hord a nyakában, hogy arra kritikus helyzetben akár fel is akaszthatja magát. Amikor e különös szerzet(es)ek belépnek, épp üres a szoba. Összenéznek, majd rögtön rávetődnének az asztalra, melyen gyümölcsöstál áll. (Más zsákmány nincs a láthatáron.) Akciójukat megzavarja a szobalány, erre gyorsan visszavedlenek áhítatos hívőkké. Mármost ez az a  pillanat, amikor én szívesen hazamennék, mert innentől semmi érdekes nem történhet. Ha ugyanis Tartuffe ilyen látványosan csaló, s ráadásul oly kisstílű szélhámos, hogy suttyomban elcsenne három narancsot azoktól, akiket minden vagyonukból kiforgat, akkor itt egészen szimpla a helyzet: tökhülye emberek állnak egymással szemben.

Mindazonáltal érdekes dolgok következnek. Eperjes Károly például bemutat Tartuffe-ként egy teljes Eperjes-paródiát: sok elaffektált szótaggal, leesett állal, legörbített szájjal, vaddisznószerű horkantásokkal, sportos vetődésekkel. És jön még a vég! Ez a konvencionálisnak mutatkozó, színészileg meglehetősen félrement előadás a befejezésnél kivágja az ismeretlen rezet. A király küldötte délcegen bevonul Marianne szobájába. Tartuffe-ot jól agyonverik a díszletezők. Kötélre vonják, felakasztják az előszobában. A többiek a színpadszélre húzódnak fohászkodni. A falból tévékészülék bukkan elő, videoklip megy valami tüsihajú pasival. Sajnos nem tudom, hogy Sting vagy Bryan Adams az illető – ezt a kettőt mindig összekeverem –, s hogy milyen számot énekel, arról végképp fogalmam sincs. Eléggé kétségbe vagyok esve emiatt, mert lehet, hogy itt az előadás nyitja. A  megfejtéseket a Top tévébe kéretik beküldeni.

Stuber Andrea