Sápadt arcú szerelem

Webber: A szerelem arcai (Madách Kamara)

Fordító: Bárány Ferenc. Díszlet: Vayer Tamás. Jelmez: Felkai Anikó. Rendező: Szirtes Tamás.

Szereplők: Igó Éva / Székelyhidi Hajnalka, Póka Balázs / Harsányi Frigyes, Buch Tibor fh. / Homonnay Zsolt fh., Varga Klári / Xantus Barbara, Bognár Zsolt / Kautzky Armand.

Az a benyomásom Andrew Lloyd Webber A szerelem arcai című musicaljéről, hogy a szerző lelkéből lelkedzett. Alighanem valami családi csetepaté és érzelmi bonyodalom kellős közepén. Közönséges halandók efféle szívzűr esetén talán naplót írnak, Webber viszont sajnos musicalt. Arról, hogy milyen nehéz is, amikor valaki – sőt több valaki – nem képes eldönteni, hogy kibe szerelmes és kivel akar élni. S ezzel a szenvelgő, látványtalan, kisszabású "kamaramusicallel" a szerző feltehetőleg csalódást okoz mindazoknak, akik kedvelői az olyan, attraktív Webber-műveknek, mint például a Macskák vagy a József.

A zene persze jellemzően webberi. Számos ismerősnek tetsző dallam, amelyről az ember nem tudja eldönteni, hogy máshol hallotta-e már, vagy az előadásban hangzik el olyan sokszor, hogy a végére kívülről tudja. Webber komponistaként mindenesetre hozza önmagát, csak librettistaként van már-már kínosan magán kívül. Ugyanakkor a művet magyarra fordító Bárány Ferenc munkája a dalszövegeket tekintve üdítően szellemes.

A Madách Kamara premierje sokat tesz azért, hogy A szerelem arcait olyan fakónak mutassa, amilyen. Vayer Tamás díszlettervező a lehető legszürkébb környezetbe helyezte a történetet: Színház, pályaudvar, francia vendéglő, angol vidéki ház, hegy-völgy lenne a helyszín, s mindezek helyett kopár irodai hangulatot árasztó, nyikorgó reluxákat látunk. Kivéve, amikor azokat is (meg a szereplőket is) eltakarja egy hatalmas, fehér vetítővászon, amely függönyként időzik hosszasan a színen.

Szirtes Tamás rendezőnek a javára írandó, hogy többé-kevésbé sikeresen vegyíti az előadásban az operistákat, a musicalistákat és azokat, akik egyik sem. Eszközeiben, hatásaival a színrevitel igazán nem tolakodó, így a produkcióban a legfőbb érték az ember.

Ott van például a főszerepet játszó Igó Éva, aki prózai színésznő létére magas színvonalon énekel, és ez még (majdnem) semmi ahhoz képest, hogy szerény képességgel megírt szerepét milyen erős drámaisággal működteti. (Én nem is tudom, mit csináltam volna az előadás majd három órája alatt, ha nem nézhettem volna Igó Évát. Igazi nő és igazi színésznő.) Póka Balázs lassabban, fokozatosan fo­gadtatja el magát. Eleinte sok benne az operaszínpadi me­revség – ekkor még abban leli a legfelszabadultabb örömét, ha olyan patetikus operai szavakat énekelhet, mint "véráztatta" –, később azonban az iróniára is rátalál. Igen szép bemutatkozás a férfi főszerepet játszó, fiatal Buch Tiboré. A főiskolás növendék jól énekel – óvatosan lépdelve fel a magasabb hangokra –, s színészi teljesítménye is dicséretes. Kifejezetten szívderítő az a kedves mosolyú, áhítatos rajongás, amellyel körülveszi hol Igó Évát, hol pedig az Igó Éva lányát játszó Tunyogi Bernadettet. Már a szerint, hogy éppen kibe kell szerelmesebbnek lennie.

A produkció laposodó második része rendesen fogyasztja a nézői cérnát, s amikor véget ér az este, akkor már bő félórája időszerű lett volna, hogy véget érjen. Összességében véve az előadás – ha nem is különösebben élvezetes –, de elég jól tolerálható.

Stuber Andrea