A rózsa haja

Makrai Pál és Usztics Mátyás a nyolcvanas években gyakran összefutottak a Sztárcsinálók Rock színházi előadásán, s ezenközben darabírásról is szó esett köztük. Makrainak volt kedve hozzá, így Usztics hamarosan hozta a témát. A csalogány és a rózsa című Oscar Wilde-novellát, mely megihlette őt. Azóta eltelt bő tíz esztendő, s mostanra derült csak ki, hogy nem ihlette meg eléggé. Legalábbis ezt tanúsítja az ősbemutató, melyet maga a librettóíró rendezett meg a Békés megyei Jókai Színházban.

Az eredeti elbeszélés – a kis csalogány életét adja a vörös rózsa kedvéért – költőien szép, de színpadi mű tárgyául soványka. Felhízlalása végett Usztics a kézenfekvő – hogy ne mondjam: közhelyes – módszerhez folyamodott: színházzal körítette a színházat. Műve ma játszódik, ami egyrészt 1996-ként, másrészt az értékválság kellős közepeként értendő. A jelenidejűségre leginkább az utal, hogy az egyik szereplő maroktelefont használ, az értékválság viszont fő mondanivalóként jelenik meg a műben. Tudniillik sűrűn mondják a színen – hol dalban, hol prózában –, hogy értékválság van. Felemlegetik a darab elején, az eleje-végén, a közepén, a vége-elején, ilyenformán járva körül a problémát.

Usztics krízissújtotta hősei fiatalok: végzős hallgatók egy nem pontosított magyar főiskolán vagy egyetemen, ahonnan egyesek színházi dramaturgként kerülnek ki, mások meg nem. Mindenesetre valamennyien kék diplomával a kezükben táncolnak-dalolnak az első, hosszú és tagolatlan képben. Közben elég mesterkélten exponálódnak a főbb szereplők is: Alex (a pozitív hős), Herceg (a negatív hős) és a kettejük közé szerelmi háromszög alakzatban beékelődő lány: Olga. Az ellentétes pólusok plasztikusan muttattatnak fel: a tömeg fölötti baloldali kis erkélyre kiáll a jó fiú, a jobb oldalira pedig a rossz. (Ez az egyszerű, szimmetriacentrikus elrendezés a legfőbb jellemzője Usztics színrevitelének.) Akárki láthatja, hogy ezek itt rivalizálnak. És persze nem is csak a lány szíve, keze vagy egyebe képezi a vetélkedés tárgyát, hanem a két hős eszméi ütköznek. A Herceg világnézetéről megtudjuk, hogy pénz-, hatalom- és jólétközpontú, Alex ideáiról viszont nem derül ki semmi. A darab során néhányszor kibukik belőle, hogy a társai ugyan mi a csodát akarnak és miért szaroznak mindent, de egyrészt ő maga sem látszik akarni semmit, másrészt a többiek a szájukra sem veszik a szar kifejezést, csak ő hajtogatja folyton.

A második képben Alex megérkezik első munkahelyére, a színházba, ahol éppen A csalogány és a rózsa főpróbáját tartják. (Itt kerül a képbe Oscar Wilde, s innentől kezdve azt is sejthetjük, hogy Alexék nagyjából a kis mese történetét fogják az "életben" is eljátszani, már ahogy az ilyen színház a színházban sztorikban szokás.) Alexnek ugyanis eddig a csalogányt játszó színésznő, Nóra volt a kedvese, de most szakít vele Olga miatt. Nóra vérző szívvel játssza el vérző szerepét. A harmadik kép a Herceg bálján játszódik – diplomaosztás utáni bankett – ahol Alex hiába is adná át Olgának a színházból elhozott kellékrózsát, mert a lány már a gáláns házigazdát választotta, akitől gyémánt nyakéket kapott ajándékba. Az utolsó képben Alex szomorúan visszaszalad a színházba, ahol addigra Nóra titokzatos körülmények között utánahalt a Wilde-féle csalogánynak. Végezetül könnyes-elégikus finálé.

Mármost a műnek alapvető gyengéje, hogy egy rövid kis novellából indult ki, és annál nem is jutott sokkal többre. A szerzők vajmi kevés sikerrel fáradoztak azon, hogy drámává, vagy legalább egész estét betöltő színpadi művé dagasszák. A darab vészesen alultáplált. Zeneileg ez abban fejeződik ki, hogy majd’ minden szám többször ismétlődik, de ez még mindig kevésbé kínos, mint a történet feltűnő megíratlansága. Jószándékkal és nagy igénnyel felvetett problémák hevernek odavetve a színen. Hajuknál fogva előráncigált rózsák, szerelmek és konfliktusok. A mű hitről, erkölcsről, becsületről kíván szólni, de nem mond semmit, csak a jelszót: hit, erkölcs, becsület.

Minthogy az ősbemutatót Usztics rendezte, nyilván szerető, gyengéd kézbe került a darab, holott egy keményebb marok talán jobb szolgálatot tett volna. A szerző a fogyatékosságokat vagy nem látta, vagy rendezőként nem tudott azokkal mit kezdeni. Székely László fehér, fémes, rácsos, lépcsős díszletében az alkalmazott revüformában meglehetősen előmeztelenkednek a hibák. A revün kívül a rockkoncertek látványvilága adhatott még ötleteket a színrevivőnek, de annak is elég kevés köze van a színházi hatásmechanizmushoz. (Meglepő módon még a darab színházi próba jelenete is furcsa hamissággal, zavart életidegenséggel elevenedik meg a színen.).

Ennyi nemtetszés után most jön a meglepetés: a békéscsabai társulat előadása mindennek ellenére korántsem nézhetetlen, hallgathatatlan és élvezhetetlen. Még csak nem is különösebben kellemetlen. Mindenekelőtt azért, mert az előadást lelkes és ambiciózus fiatalok hurcolják a vállukon. A békéscsabai színház ugyanis alapítványi színiiskolát működtet, s ennek növendékei csapatostul lépnek fel a rockmusicalben. (Nem mondtam még, de a partitúra elég kevés igazi rockot tartalmaz. Nagyobbrészt szalonzene, amit hallunk, s Makrai még önmagát is úgy applikálta bele a kompozícióba, hogy táncdalt énekel – személyesen – a báli jelenetben.) Az ifjú színésztanoncok kellemes meglepetést szereznek: zömmel jó kiállásúak, ügyesen táncolnak, tudnak énekelni és otthonosan mozognak a musicalműfajban. (Prózában egy fokkal kevésbé meggyőzőek.) Dícséretesek a főszereplők is. Az Alexet megformáló Molnár László egészen ideális. Képzett hanggal és nagy biztonsággal, telten énekel. (Pedig néha úgy nyitja dalra a száját, mintha csukná.) Miközben lazán nekidől a falnak, megereszt egy-egy kisfiús mosolyt, s hallhatóan megdobbannak a lányszívek. Ahogy Molnár szőkén, libegő, szlávos fehér ingben, borostával és a fiatal Máté Gábor durcás bájával az arcán elténfereg a darabban, attól megroggyan a bérletes bakfisközönség lelki nyugalma. Mármost ahogyan Molnár mellé partnernőjét, a Nóra-csalogányt játszó Horváth Margitot beküldik a színpadra, az kész kiszúrás. Fekete Kriszta jelmeztervező fehér, testhez símuló, áttetsző ruhát adott a színésznőre, a parókát-fejdíszt pedig alighanem egy használt vécékeféről mintázta. Horváth Margit az énektechnikájával enyhén kirí az előadás stílusából – olykor mintha az operett felé venné az irányt –, viszont nagyon szépen táncolja a csalogányt, művészies "a hattyú halála" reminiszcenciákkal. Az Olgát játszó Borbás Erika – helyi fh. – szolidan igyekszik elfogadtatni magát lehetetlen drámai helyzetében. Az első képben még kedves, okos, érző szívű leányka, aztán egy nyakéktől megváltozik, s dalban durvaságokat vág Alex fejéhez. (Ráadásul nem csak tartalmilag durvaságok ezek, hanem prozodiailag is.) De akkor megint Uszticsnál lyukadunk ki, aki viszont a fentiekben már épp eleget kapott.

Stuber Andrea