Örök görögök

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, Euripidész: Médeia (Várszínház)

Fordító: Trencsényi-Waldapfel Imre, Kerényi Grácia. Díszlet: Ferenczy Kovács Attila. Jelmez: Benedek Mari. Rendező: Gaál Erzsébet mv.

Szereplők: Rubold Ödön, Gregor Bernadett, Őze Áron, Rékasi Károiy, Tóth Sándor, Béres Ilona, Csernus Mariann, Kertész Péter, Peremartoni Krisztina.

Amikor a Leláncolt Prométheusz előadásán felmegy a függöny a Várszínházban, az ember rögtön tudja, hogy Gaál Erzsébetben most sem fog csalódni. A színen gipszelt lábú, azbesztruhás férfi hegeszt egy malomkerékszerű fémszerkezetet. A nehézipari szakmunkásban Héphaisztoszt (Őze Áron) tisztelhetjük. A plafonról kötélen lógnak le rikító hajú figurák, testedző külsővel, színes dresszben. Ők az Erő (Széles Tamás) és az Erőszak (Máttyhássy Szabolcs). A színpad oldalfalának magasában kék tüllkötegek függnek, ezekről hamarosan kiderül, hogy szereplőket rejtenek: ők lesznek a Kar. Aztán előkerül egy nejlonzsákból Prométheusz. Büntetésből – amiért az emberekhez húz, nem a zsarnok főistenhez – felvonják a fémtoronyba, hogy ott álljon a fémkerékben kiszögezve, mint óralapon a mutató.

Rubold Ödön Prométheusza úgy viseli büntetését, mint egy vérig sértett miniszter, akit félreállított a kormányfő. Kicsit durcás, nagyon elhivatott, küldetéstudatában megingathatatlan. Gondolkodó színész lévén okosan, értelmezőn elmondja szövegét. Közben jön a birkabőrbe bújtatott Ió (a feltűnően természetes Gregor Bernadett), beúszik a levegőbe a tetőtől talpig békalábba öltöztetett Ókeánosz (Rékasi Károly), majd a biciklikerékszárnyakkal és világító térdekkel felszerelt Hermész (Tóth Sándor), végül hosszas, elektrosokkal is súlyosbított szenvedés után beteljesedik Prométheuszon a végzet.

Szóval Gaál Erzsébet rendező afféle tudományos fantasztikus thrillerként eleveníti meg Aiszkhülosz tragédiáját. Isten Istennek farkasa. S aki hibázik vagy ki akar szállni a buliból, azt Zeusz, a gengszterfőnők válogatott kínzások után likvidálja.

Az előadás második részében a Médeia kerül színre. A mű, amelyben kedvenc Euripidészem mindjárt a történelem és a drámatörténet kezdetén megírta a máig el nem évülőt. A tragédiát, melyet legalább egyszer életében megél-megszenved majdnem mindenki. Amikor elhagyják. Amikor válnia kell, mert a másik válni akar egy másikért. (Igaz, manapság az elhagyott asszonyok nagyon ritkán ölik meg bosszúból a gyermekeiket és a hűtlen pár új feleségét. Szerencsére. De az érzés azért nyilván ugyanaz ma is.)

A tépett bozontú, fehér lepelbe tekert Béres Ilona olyan eleven erővel tombol Médeiaként, mint aki minimum három zűrös válásban szerzett tapasztalatot. Mellette a Ló Szerafinnak öltöztetett Iászon (Rékasi Károly) kakaskodik, s végjátszmájuknál ott drukkol a város női fele, kellemes piknikezés közepette. Fölibük sötétlik Csernus Mariann keserű szájú, szikár Dajkájának együttérző tragikuma.

A rendezőnőről elmondható, hogy nem szellemtelen képekben gondolkodik a két görög drámáról. Igaz, Ferenczy Kovács Atilla díszletének és Benedek Mari jelmezeinek végül is nem sok közük van magához a játékhoz. A posztmodern környezetben nagyjából ugyanazt az általános, realista színjátékot művelik a Nemzeti színészei, amit máskor. Talán a szokottnál kisebb hittel és meggyőződéssel. Vagyis az egész vizuális kitaláció úgy lóg az előadáson, mint egy fölösleges, mihaszna mütyür. Viszont igazolja, hogy Gaál Erzsébetnél garantáltan nem unatkozunk a nézőtéren.

Stuber Andrea